Útitárs, 1974 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1974-01-01 / 1. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP xvm. évfolyam 1. szám 1974 január IK - A SZERETET NÉLKÜLI NÉP Jegyzetek egy megrázó könyvhöz Angol címe — The Mountain People — igazán nem kelti föl az ember érdeklődését. Német címe már megrázóbb — Das Volk ohne Liebe — és egy újság ismertetése hívta föl rá a figyelmemet. Szerzője angol antropológus. Egy kihalóban levő, tönkretett népet kutatott éveken át, s leírása sokkal izgalmasabb a bűnügyi rémregényeknél. De miről szól a könyv? Az Ik népről, amely Uganda északi részén, a kenyai és szudáni határon, magasan a hegyek között él és — halálra van ítélve. Ez a nép a sok vadászó primitiv közösség egyike, amely valaha hálókkal nagy vadakra vadászott és igen büszke volt függetlenségére és a vadászok magas erkölcsi fejlettségére. Uganda egy szép napon önálló lett és az új hatalmasok országuknak ezt a felső részét természeti parkká, s az ott élő állatokat védettekké nyilvánították. Ez a nagyon szép gesztus minden dicséretet megérdemel, elfelejtette azonban, hogy embertelenül járt el egy egész néppel szemben. Tilos lett a vadászat és az Ik nép parancsot kapott, hogy át kell térnie a mezőgazdaságra — anélkül, hogy erre megtanították volna, anélkül, hogy segítették volna anyagilag — és hegyvidéket adtak nekik, eső nélkül! Három generáció alatt ebből a büszke és erkölcsös népből kultúráját teljesen elvesztett, gyökértelen nép lett. Ott, ahol korábban bátor és a természet szigorú törvényeit betartó, jómódú emberek éltek, ma megbomlott, teljesen elvadult, ellenséges emberek járnak, akiknek egyetlen életcélja az egyéni megmaradás. Miután állandóan attól kell tartaniok, hogy éhen halnak, eltűnt körükből az, amit korábban vonzalomnak, együttérzésnek, szeretetnek és részvétnek neveztek. Mindezt nem engedhetik meg maguknak, ha életben akarnak maradni. Gyerekek lopják ki szüleik szájából az utolsó falatot, szülők lökik ki sátrukon kívül gyermekeiket, öregeket, betegeket, nyomorékokat egyszerűen a sorsukra hagynak, s az éhenhalót egy pillantásra sem méltatják. Várszerü kunyhóikba elsáncolják magukat a szomszéd elől is, aki mindig ellenség. Egész életük küzdelem a puszta létért. A könyvet nem tudtam egyszerre végigolvasni. És olvasása közben nem tudtam néhány gondolattól megszabadulni. Ezeket írom most meg. * * * Nem ezt sulykolják belénk a felvilágosodás óta, hogy az emberi élet nem más, mint küzdelem a puszta létért és a fennmaradásért? És, valljuk be, nagy sikerrel! Elfelejtünk lassan közösségben gondolkozni; nagyvárosaink egymás mellett, de nem egymássá/ élő tömegek konglomerátumai; gyerekeink rólunk olvashatják le, hogy pályaválasztásnál, munkavállalásnál egyetlen fontos szempont a kereset (méghozzá minél nagyobb), s más nem számít! Kereskedelmi propagandánk is azt súgja, hogy individuális termékeket, produktumokat nyújt nekünk, és mindenkinek másnak kell lennie, mint a többieknek Kétségbe vagyunk esve fiaink anyagiasságán, de mi magunk óvjuk őket olyan pálya választásától, ahol valami más szempont is érvényesíthető lenne — pl. a szeretet a szenvedő iránt —, mint anyagi. „Csak nem vagy bolond más bajával kínlódni?“ — hallottam a minap egy ilyen apától. Olyan kapitalista gondolkodásúak lettünk, mert csak így látjuk biztosítva fennmaradásunkat, s mindezt lehetőleg a mások rovására. Legyünk szocialistákká, ajánlják mások. De elég csak elmenni egy „szocialista" országba, hogy lássa az ember ugyanazokat a problémákat, ugyanazt a gondolkodást — legfeljebb csak más előjellel! • * 9 Nemrégiben országos gyűlésre jöttek össze városunkban a jótékonysági és segítő szervezetek, hogy a diakónia, az ember szolgálata kérdéseit és jövőjét tárgyalják meg. Rá pár napra hivalkodó címmel jelent meg az egyik helyi újság: „Elmúlt az irgalmas szamaritánus ideje, a jövő a szakemberé!" Elgondolkoztam rajta: éppen ebben az országban van a világon talán a legnagyobb jólét és a legkevesebb — betegápoló! Itt van a legtöbb módos megöregedett, aki bármenyit megfizetne öregotthoni kényelemért, csak „személyzet" nincs, aki az ő öreges rigolyáit — morgását, panaszát, baját, betegségét, elhagyatottságát — elviselné és elviselhetőbbé tenné. Csak a gyülekezembő! hány embert dugtak be ilyen „aranykalitkába“ a — saját gyerekei! A luxusnak millió jele veszi körül, de ez nem boldogítja. Jobb lenne, ha fia-lánya-unokája esténként mellette ülne. De — félrették, mert nem illik bele a modern családba, mert útban van, mert „kicsi" a lakás . . . És mért csodálkozunk annyira az Ik nép betegeikkel és halottaikkal szemben tanúsított magatartásán? Hány ember halna meg, ha ezt tehetné ott, ahol a világot megpillantotta — egy családon belül! De ezt sem adjuk meg neki: gyorsan be vele a kórházba, hogy „természetellenes" halállal haljon meg. A kevés kivétel itt csak a szabályt erősíti? Vagy? * * * Jézus az utolsó idők jelei között említette azt, hogy a „szeretet sokakban meghidegül“ (Mt 24, 12), s ezt azzal indokolja meg, hogy a gonoszság szaporodik meg. De amikor közelebbről megnézzük ezt a bibliai helyet, látjuk, hogy nemcsak egymás elárulását, meggyűlölését, feladását hozza ezzel kapcsolatba, hanem ugyanott be(folyt, a 4. lapon)
