Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973-09-01 / 5. szám
Koltai Rezső: ÜT/TfíRS Meditáció Adósság után számonkérés előtt „Mikor azután a számonkérést megkezdte, olyan szolgát hoztak eléje, aki tízezer talentummal volt adós" Mt 18,24. Tízezer talentum — 45 millió német márka, 60 millió svéd korona. Valamennyi ember adóssága. A tied és az enyém is. Ismert svéd újságíró nyilatkozott így a halálos ágyán: „Most újra abbahagyom a naplómat... lehet, hogy örökre.“ Valamennyi emberszívnek megvan a maga naplójegyzete. Különlegesebb könyvtárat keresve sem találhatnánk, mint szívnaplóink“ gyűjteménye. Egyik fejezetének felírása mindegyikünknél ugyanaz: Tartozás. Adósság, mely súlyos, mint a hegyek tömege és komolyabb, mint embervilágunk összes szomorúsága. Minden időben és minden nép között az emberi szív mélységébe vágott a bűntudat. Ha valamikor elemi erővel ki is tört volna — a fájdalom el nem múlóan ott maradt a lélek rejtekén. Ez a bűntudat szólal meg a többezeréves babilóniai siraloménekben: „Számtalan sok a vétkem, melyeket elkövettem, .átkából ments ki engem, szabadíts meg szükségemben." Ez a bűntudat üldözte az embert ki a sivatagokba és be a kolostorokba. Ma is ez a bűntudat kerget számtalan (folyt, az 1. lapról) az Ausztriai Református Egyház püspöke is. Úgy érzem, hogy Gyenge Imre püspök a felsőőri magyar református templom 200 éves jubileumi prédikációjában hozzánk, nyugaton élő magyar protestáns diaszpórához is szól, mikor azt mondja: „Az ősök hite nélkül nem állana ez a templom és ezzel mérhetetlenül szegényebb lenne Felsőőr. Mert a város sok gyümölcsét élvezi annak a magvetésnek, ami itt történt. Az Isten előtti személyességet, Isten igéje nyomán a világért való szolgálatot, semmi mást, csak a nagy Istent-félő kiáltást, és mindenekelőtt a Krisztusban való szabadságot hirdették ebben a templomban a palástos papok. Ez a szószék olyan impulzus kiindulópontjává lett, ami tovább vitt a haladás útján. Ma sincs másképpen. Amíg az igére hittel felelünk, addig ennek a templomnak és a református embert az élvezetek zűrzavarába és a hajszával terhes munka irgalmatlan felejtésébe. Pánikszerű menekülés a vérszívó tartozás elől. Reménytelen menekülés a mindig követő árnyék elől. De ha egyszer Valaki megállít menekülésünkben és szembesíthetjük magunkat adósságunk létrejöttének körülményeivel — akkor megismerhetjük valódi helyzetünket. Magunkra ismerhetünk, tartozásainkra — vétkeinkre —, megfizethetetlen adósságainkra. Akkor felfedezzük, hogy erényeink csillogtatása vétkeink sorát, jóságoskodásunk szemfényvesztő kétszínűséget, becsületességünk kifényesített hazugságainkat takarják. Isten előtt értékeink és mértékeink vajmi keveset jelentenek. Tulajdonképpen semmit sem. Mondhatja a világ embere (miként e világ emberiségének nagyobb része szívesen is veszi ezt a vigasztalást): „Mi az, hogy bűn? Olyan nincs! Egyes megszállottak kitalálása, amivel Istenhez ijesztgetik az embereket.“ — Mondhatja és mondja. De vajon mit ér a szomjazónak a bizonygatás: „Te pedig nem vagy szomjas!“ — mikor a szájpadlása, nyelve eleped a szárazságtól? Felmérhetetlen összeg a gonosz szolegyháznak komoly része van a jövendő építésében.“ Csendes, imádságos elmélyedésben állok a felsőőri öreg magyar református templom előtt. A lemenő, nap bearanyozza annak csillagos tornyát. Ég bennem a diaszporatudat fájó, lehangoló érzése, emészt a külföldi magyar protestáns gyülekezeti szolgálat és abban gyülekezetem kérdései, a diaszpórában élő magyarság, a magam életének, szolgálatomnak és annak céljával való vívódás. Minden csendes körülöttem. De most szinte hallom a felsőőri református gyülekezet örvendező énekét: „Tebenned bíztunk eleitől fogva ...” és tudatossá válik bennem Gyenge Imre püspök prédikációjának értelme: „Nem azon múlt, hogy az őrségi nemesek és azoknak ivadékai mennyit és hogyan tettek az egyházért, a templomért — hanem minden az Isten kegyelmén mú(t!“ , Veöreös László ga számára. Ilyen az én adósságom és a te adósságod is Isten felé — felmérhetetlen, határtalan. Minden este így ér bennünket a naplemente, újabb vereséggel, újabb tartozással. De a határtalan tartozás mélyén rejtőzik Isten határtalan szeretete, a határtalan megbocsátás. Ha eddig azt hittük, hogy az élet erős és a halál erősebb, tudjuk azt is, hogy Isten a legerősebb. Szeretete mindennél nagyobb hatalom. Ez a szeretet tud menekülőből — „megtalált“-tá tenni. Beavatkozása kemény, de elevenné, egészségessé tesz. Váltakozó, hamis istenségekből épített kísérteties panteonunkat leleplezi. Puhányságunkat, önfeladási szándékunkat megváltoztatja. Sokszavú és nagyhangú ideológiánkat, az ember természetes jóságáról tartott hiedelmeinket, életszínvonal vadászatunkat, presztízs igényünket átvilágítja szavával: üres szavak, fellengős álmok világában hol vagy te, ember? Mi lett a „Dynamo“ istenedből? Hiszen úgy tűnik, a legjobb úton haladunk, hogy megéljük O'Neill megrázó drámája főszereplőjének sorsát. Pap-fiú, aki kényszerítve érzi magát, hogy kitörjön az életét körülvevő hagyományos, külsőleges kegyességi körből. Fiatalságának teljes intenzitásával és ambíciójával a tudománynak szenteli életét. De legbensőbb vágyait a tudományért hevült lelkülete sem tudja kielégíteni. Végül is istene, a „Dynamo“, szívja ki életerejét, veszi el életét. Az Atya szeretete leleplezi milliárdnyi csődünket a hamis istenek szolgálatában. Leleplezi, hogy minden látszólagos előrehaladás, külső hatalombirtoklás, .materialista élethajszolás mellett végtelenül megüresedtünk, csak vétkeink, adósságaink növekednek határtalanul. Nem élünk, csak létezünk (azt is ideig-óráig) s ezt a pillanatnyi létezésünket is menekülésben levő modern barlanglakok módján szenvedjük végig. Leleplezi azért, hogy végre megálljunk. Ne meneküljünk, hanem fogadjuk el szeretetét. Hiszen szeretete mindent elfedez. Vétkeinket és tartozásainkat is. „Ha e világ nem tudná is számos bűnömet, Te előled elrejtenem semmit nem lehet. Látja Lelked minden bűnöm, melynek átka sújt: Vedd le rólam, én Istenem, vedd le ezt a súlyt!“
