Útitárs, 1973 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973-07-01 / 4. szám
Nem modern 7 az Útitárs, ezt a panaszt hallottuk a minap kritikusoktól. Válaszunkat nem úgy fogalmazzuk, hogy egyszerűen elhagyjuk a tagadást: modern az Útitárs. Nem vesszük ilyen könnyen a panaszt. Sokkal mélyebbre szeretnénk menni. A kérdés azonban ott válik nehézzé, ha azt kérdezzük, mi lenne egy keresztyén irányú lap számára — amilyennek az Útitárs tudatosan vallja magát — modern? Ha modernnek azt nevezzük, amit egy „modern“, azaz mai ember megért, mert a dolgokat kora nyelvén, mai fogalomvilágának megfelelően juttatták kifejezésre, akkor az Útitárs büszke modernségére! Ajánljuk más, hasonló természetű lapokkal az összehasonlítást, mert lapunk messze kiállja a próbát. S ezt kétfajta értelemben is valljuk. Büszkén nyugtázzuk olvasóink véleményét az Útitárs szép magyar nyelvéről. Aki külföldön élve megpróbál nemcsak magyarul Írni, de gondolkozni is — s ennek megfelelők az írásai —, az örömmel állapíthatja meg, hogy magasan állunk mindenféle „friss újság" vagy „zöld újság“ stílusa fölött, s igencsak takarékosak vagyunk ilyen vagy olyan „slang“-ekkel is. Még nyugodtabb a lelkiismeretünk, ha azt kérdezzük, hogy mennyire érthető nyelven mondjuk el azt, ami a tulajdonképpeni feladatunk: a keresztyénség mondanivalóját. Ha végignézzük a rokon termékeket, ijesztő, hogy a legtöbbjük rég lejárt „kánaáni“ nyelvet használ vagy áltudományoskodásba menekül. Mert nemvagyunk szenzációhajhászó napilap, ezért nem tartjuk fontosnak, hogy lapunk a legutolsó fuvallat szerinti „up-to day" újság legyen. Azonkívül ismerjük saját korlátáinkat is: mivel kéthavonként jelenünk meg — olvasóink sok, ismételt sürgetése ellenére, sajnos! —, nem tarthatunk igényt arra, hogy olvasóink mindenképpen a mi lapunkból vegyék a legfrissebb híreket. Lehet, hogy több helyet kellene adni Írásoknak, amelyek egyházon belüli kritikát szólaltatnának meg, s elmondanák, hogy nincs minden rendben az egyházban. Itt csak az a kérdés, hogy egy-két ember szócsövévé akarjuk-e tenni a lapot vagy gyülekezeteink szempontjait tartjuk-e szem előtt? ÜT/TfífíS Schweitzer életének főbb állomásai A felső-elzászi Kaysersbergben született 1875. jan. 14-én, ahol édesapja evangélikus lelkész volt. Érettségi után, 1893-ban, teológiát és zenét tanult Strasbourgban, Párizsban és Berlinben. „Kant vallásfilozófiája“ c. munkájával filozófiai doktorátust szerzett, majd kétéves strasbourgi segédlelkészkedés után az ottani egyetem teológiai karának magántanára lett. Párhuzamosan azonban már az orvosi karra is járt, ahol 1913-ban végzett. Hihetetlen teljesítő képességére mi sem jellemzőbb, mint hogy e kettős tanulmányi időben keletkeztek legfontosabb munkái is, az úrvacsoráról, valamint Jézus szenvedése titkáról, Bachról, a „muzsikus költőről", a Jézus élete kutatásról és a páli levelek kutatásának történetéről. Lambareneben először 1913-1917- ben tartózkodott és látta meg a nyomort és szükséget, amelynek enyhítésére később vállalkozott, s melynek egész életét szentelte. 1918- ban tért vissza Elzászba és 1924-ig előadó és hangversenykörútakon szerepelt. Ezalatt írta meg könyvét Lambareneről „Víz és őserdő között" címen, adta ki emlékeit gyermek- és fiatalkorából és jelent meg kétkötetes kultúrfilozófiai műve „A kultúra szétbomlása és újra felépítése", valamint „Kultúra és etika" címen. Szerkesztőknek igen gyakran akadna súlyos kritikai mondanivalójuk, de: érdeke ez a gyülekezeteinknek? Mert ha nem, akkor inkább ne álljunk a kritikusok közé, akikből épp elég van, hanem próbáljunk meg építeni, mert azt kevesebben csinálják. Hadd mutassuk ezt meg még egy példán. Páran felrótták, hogy az amerikai „Jesus people"-mozgalomról vagy az „Isten halott-teológiáról" eddig nem írtunk még semmit. A valóság azonban az, hogy mi nem vagyunk szakértők az előzőben (magam egyszer találkoztam egy ilyen fiatalemberrel, aki inkább karikatúrája lehetett ennek a mozgalomnak), felkértünk tehát három (folyt, a 8. lapon) Második lambarenei tartózkodása idején építették újjá a kórházat. Amikor újra visszajött Európába, Frankfurt városa a Goethe-díjjal tüntette ki. El nem fáradt, hogy hangversenyeivel és előadásaival kórháza ügyét előre vigye. A világháború közeledtére sietett vissza kórházába, ahonnan csak 1948- ban tért újra vissza. Hetedik lambarenei tartózkodására esik a leprafalu megnyitása, amelyet aztán 1953-ban megerősítettek és 400 leprabeteg felvételére tettek alkalmassá. A legkülönbözőbb intézmények tüntették ki példátlan munkásságáért az „őserdő orvosát", amit mindig a szokott szerénységgel és munkája javára fogadott el. Munkája támogatására megalakult egy társaság strasbourgi székhelylyel és országonkénti alcsoportokkal, „Schweitzer Albert Kórházának Baráti Köre" néven. Liebfrauenbergi konferenciánk nagy meglepetése volt, hogy a központi kör titkára, Michel úr, előadást tartott vetített képekkel, s ehhez csatlakozott az 1965-ban elhunyt nagy Doktor utódának, dr. Kopp sebésznek helyszíni beszámolója az afrikai Gabun államban levő lambarenei kórház mindennapjairól. A fiatal Schweitzer Albert
