Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-01-01 / 1. szám
ÚT/TfíRS iXl ______________________6 Az ortodox (keleti) egyház Még a nagy egyházszakadás előtt, az V. és VI. században, megbomlott a keleti keresztyénség egysége. Kiváltak az un. nemzeti egyházak (a nesztoriánus, a monofizita, a szír, az örmény, a kopt, az egyiptomi és az etióp egyház, valamint az indiai Tamás-keresztyének), amelyekkel szemben a görög és a szláv egyházak magukat tüntetőleg „ortodox"nak nevezik, a nemzeti egyházakat pedig a „keleti" (orientális) megjelöléssel illetik. Általában azonban keletinek vagy ortodoxnak nevezik a bizánci birodalom talajából kinőtt valamennyi egyházat. A köztudat mégis ortodox alatt csak a görög és a szláv egyházat érti. Az alábbiakban ilyen értelemben foglalkozunk az ortodox kegyességgel. Az ortodoxiát teljesen áthatja a jánosi lelkűiét: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Az élet megjelent. Mi láttuk, tanúságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Azt hirdetjük tehát nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk" (1 Ján i, 1—3a). Az ortodoxiában hiába keresünk a nyugati keresztyénséghez hasonlóan teológiai rendszereket, mert lényegét nem a tanításban, hanem az Istenben való életben látja. Természetesen teológiai alaptételekre, az óegyház idejében elfogadott dogmákra épül az ortodox hit, amely legfőbb forrásának Jézus tanítását, az apostoli hagyományt, mint ahogyan az a Szentírásban található, és az egyházatyák tanítását tekinti. A vallási élet megértéséhez szükséges tudni, hogy egyház és hivő szoros egységben áll egymással. A lelkiség jellemzésénél két szempontból indulhatunk ki: az egyik a szentségek és a liturgia, a másik pedig az aszkézis és a misztika köré csoportosul. 1. A szentségek (összesen hét) alkotják az ortodox keresztyénség kegyességének alapját. Legjelentősebb közülük a keresztség és az eucharisztia (az úrvacsora). Ez utóbbi képezi a szakramentális élet központját, a szentségek szentségét, mert valamennyi hívőt öszegyűjt és Krisztusban egyesít. Jelentőségét az is növeli, hogy csak azt a cselekményt nevezik liturgiának, ahol kiszolgáltatják. A hivő a szimbólumokban, a cselekményekben, az énekben és az imádságban átéli Isten testté-lételét (inkar-II. Kegyessége nációját), Jézus szenvedéstörténetét, feltámadását és mennybemenetelét, a Szentlélek kitöltését és Krisztus visszajövetelét. Elmélkedésnek helye nincsen. Ezért nem használnak hangszereket az ortodox templomokban. Mint szótlan, azaz szó nélküli eszközök nem kifejezői az elmélyedésnek, csak zavarnák a hívőket figyelmüknek az imádságra való összpontosításában és érzelgősségre adnának alkalmat. A prédikáció sem foglal el olyan fontos helyet a liturgiában, mint a protestáns egyházakban. Az evangélium és az epistola a soron levő ünnep tartalmának megmagyarázására szolgál. Űjabban egyre inkább több figyelmet fordítanak az igehirdetésre, különösen az ortodox egyházban, mégis érvényes még előbb az imádság, azután a beszéd. 2. Az aszketizmus, amely a szerzetesség formájában mutatkozik, a gyakorlati kegyességhez tartozik. Az ortodoxia az aszkézis vallása, azonban nem a test „megölésének", a világról és a természetről való lemondás vagy az e világból a túlvilágba való átjutás céljának értelmében, hanem az önismeret lehető legtökéletesebb fokának elérése a célja, ami Isten megismeréséhez és mind a testnek, mind a léleknek Isten hatalma alá vetéséhez vezet. A legszentebb cél: Krisztushoz hasonlóan élni. Az imádság, mint ahogyan fentebb láttuk, a lelki élet legfontosabb eleme. Maga a liturgia sem más alapjában véve, mint egy nagy, összefüggő imádság. Az ortodox misztika célja a Krisztussal való egyesülés, amit Isten ajándékának tartanak. Csupán az aszkézissel nem lehet elérni ezt a csúcspontot. Ehhez az imádság két formája segít. A szájjal mondott imádságnál (például a liturgiában) magasabb fokú a lelki imádság, egy rövid, un. Jézus Krisztus-imádság: „Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!" szívvel való mondása". Az imádkozó ezt az imádságot a lélegzetvételkor addig gyakorolja, mígnem minden megerőltetés nélkül a „szívében imádkozza". Ez az imádság emberi aspektusa, amikor is az ember fordul Istenhez. Az isteni aspektus az, amikor Isten az imádságban kinyilatkoztatja magát az ember előtt. Az örök élet, azaz Krisztus látása az ortodoxia szerint már itt a földön megkezdődik, mégpedig amikor az imádságban Krisztus fény alakjában megjelenik, amit az imádkozó lelkileg, mondhatnánk lelki szemeivel lát. Az egyházi élet az egyházi esztendő ünnepeinek keretén belül folyik le. Az ortodox egyházi év rendkívül gazdag ünnepekben és böjt-alkalmakban. A középpontban a nagyhét, amelynek valamenynyi napja külön ünnep és a húsvét áll. Tulajdonképpen minden vasárnap és minden ünnep, amelyen az eucharisztiát ünneplik, húsvét. Karácsony, vízkereszt és a mennybemenetel ugyancsak szerves részt alkotnak. Fontos helyet foglalnak el a Mária-ünnepek (Mária fogantatása és mennybemenetele). Máriát mint istenanyát tisztelik és ünneplik; benne Istennek az ember iránti szeretetének megnyilvánulását és az embernek a megváltásban való részvételét tisztelik és imádják. — A böjtölésnek, amelynek jelentősége egyre inkább csökken, aszketikus jelentősége van. A fentiek alapján a Nyugat felfogása — amely mindent értelemből magyaráz — és a Kelet misztikája között éles ellentétet állapíthatunk meg. Az ortodox egyházban mindenesetre különbséget kell tenni az élmény misztikája és az értelem misztikája között. Ez utóbbi, ha nem is a mi mértékünk szerint, de mégis megtalálható. — Az ortodox vallási élet ismeretében Kelet történelmi és kultúrális fejlődésének sok rejtélye tárul fel. ifj. Fónyad Pál Jézus megfeszítése Orosz ikon. XVII. század
