Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-09-01 / 5. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP __________Müzet/At ( XVI. évfolyam 5. szám 1972 szeptember Szigethy Sándor: Mikor lövik le nagymamát? A televízió előtt felnövő fiatalok számára a meghalás gyakran azonos az agyonlövéssel. Ezt mutatja a kisunoka fenti kérdése is édesanyjához, amikor halálán levő nagyanyja állapota felől érdeklődik. Szokatlanul fogalmazott kérdéséből környezetének, a felnőttek világának halállal kapcsolatos beállítottsága is tükröződik. A halálnak komolyan-nem-vétele, annak piff-puff jelenséggé való banalizálása az egyik mód, ahogy ezt a komoly kérdést mi, mai felnőttek kezeljük. De — tegyük hozzá — ez még a jobbik eset. Ennél is nagyobb mulasztást követünk el akkor, ha a halálról egyáltalán nem beszélünk, ha azt minden erőfeszítéssel tudatunk perifériájának peremén kívülre igyekszünk rekeszteni. Mintha nem létezne Találó a párhuzamba állítás: ahogy a századforduló körül tabu, azaz tiltott dolog volt a nemi kérdésekről beszélni, úgy egy idő óta a halálról való beszéd lett tabu, tilos, illetlenség. De mindig rizikóval jár az, ha nem merünk szembenézni a valósággal. Ingmar Bergman „A hetedik pecsét“ című filmjében az emberek sakkoznak a halállal, de a játszma már elejétől fogva el van vesztve. Nem kerülhetjük el a halál realitását azáltal, hogy kirekesztjük a tudatunkból. A legelemibb emberismeret is azt mondja számunkra, hogy minél inkább próbáljuk kiszorítani a kellemetlen dolgokat, azok annál inkább tirannizálni fognak a tudatalatti világból és különböző félelmek, lelki sérülések, neurózisok áldozatává tesznek bennünket. Néha a gyerekek kényszerítik a felnőtteket, szülőket, hogy ezekről a kérdésekről beszélgessenek. De ilyenkor legtöbbször nem a személyes halál-probléma kerül elő, hanem a drámai halálnak különböző formái. A szülő éberségén múlik, hogy egy jelentéktelennek ható kérdés nyomán ösztönző beszélgetés induljon el, de nem különböző rémhistóriákról, hanem a halálról, mely része az életünknek. Jó, ha a házastársak is nyugodtan, higgadtan beszélgetnek róla, hogy hogyan is lesz, ha egyikük előbb távozik el az örökkévalóságba. Ez áll a szülők és felnőtt gyermekeik, testvérek és barátok viszonylatára is. Tapasztalat szerint a beszélgetést akkor kell elkezdeni, amikor a halál még „távol“ van, és nem akkor, amikor már „az ajtó előtt hever“ (arab közmondás). Legtöbbször úgy érezzük, hogy nincs Időnk ezekről a kérdésekről beszélgetni, olvasni vagy gondolkodni. A legjobb mód az utolsó órára való készületre, hogy okosan használjuk fel minden addigi időnket. A régiek szorgalmasan gyakorolták az ars moriendi-1, a meghalás művészetét. Nekünk újra kell tanulnunk. Ezen kérdések feletti beszélgetéseink során keresztény hitünk szolgáltathatja a támpontokat. Szégyen-e a halálfélelem? Veszélyes dolog-e meghalni? Egy megkérdezett egyháztag így válaszolt: A keresztény ember félhet a haláltól, de nem kell félnie Istentől.“ Találó felelet. Az emberek néha meggondolatlanul válaszolnak a kérdésre, hogy félnek-e a haláltól. A Biblia is idéz ilyen választ: Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk.“ Vagy gondoljunk a rezignáltságtól áthatott szállóigére: „Odalent már nem fáj semmi" és „Sej-haj, sose halunk meg!“ A halálfélelem oka sokszor az attól való félelem, ami közvetlenül a halál előtt vár bennünket. Nem lesz-e igen nehéz? Talán soká kell szenvednem. Egy másik ok az ismeretlentől való félelem, mert ami ismeretlen és idegen, az ijesztő is szokott lenni. A hívő keresztény ember is félhet a haláltól, de neki van valakije, akihez odafordulhat ezzel az ő nyugtalanságával. A különböző (folyt, a 4. lapon) Magyar sírok Egy temetés alkalmával bukkantam rá a holzmindeni evangélikus temetőben egy síremlékre. (Holzminden kisváros az észak-németországi Alsó- Szász tartományban, a Weser folyó partján.) Kb. 15x5 méteres parcella közepén egy kőoszlopon a háromszínű Kossuth-címer látható, fölötte Pro patria, alatta Hungária fölírással. Téglalap alakban kis fehér fejfákon az eltemetettek neve. Elől öt, hátul hét, jobbról három, balról szintén három fejfa. A hátsó sorban, a két szélső fejfán nincs már névtábla. Nem lenne érdemes felfedező körútra indulni, mielőtt a fejfákról lehullanak a névtáblák? Feljegyzem az adatokat, talán lesz valaki, aki ismerősre bukkan bennük. Első sor: Töcséri Andor szv. őrmester, 1891. VI. 30—1945. III. 30. Hirth Miklós honvéd, 1907. II. 8—1945. IV. 2. — Balázs Antal honvéd, 1903. IX. 20- 1945. IV. 5. — Tutor Péter honvéd, 1926. X. 22-1945. V. 24. — dr. Tóth József né, szül. dr. Tasnádi Jolán, 1920. IV. 3-1945. XI. 5. Hátsó sor: balról és jobbról hiányzanak az adatok. — Molteszku Ilia msz. katona, 1912-1945. IV. 20. — Danka Sándor honvéd, 1899. IV. 11-1945. V. 11. — Pénzes Mihály honvéd, 1915. Vili. 21-1945. V. 13. — Hertei Róza vör. kér. ápolónő, 1922. Vili. 21-1945. V. 21. — Borbély Pál tizedes, 1920. II. 8-1945. VI. 19. Jobbról: Kovács Sándor honvéd, 1912- 1945. III. 30. — Guzmán Gyula honvéd, 1911. II. 20-1945. III. 26. — Széli Imre honvéd, 1918. XI. 5-1945. IX. 27. Balról: Kéki Istvánka, + 1946. VII. 20. — Magej János tart. msz. g.kath. 1915. V. 13- + 1945. X. 20. — Lazányi Zsuzsika, 1946. Megjegyzem még, hogy Turor, Hertei, Borbély, Kovács fejfáján Ezékiel könyve 37, 13—14 áll fölírva (feltevésem, hogy ezek protestánsok voltak), a többiekén nincs, kivéve Magején, vallás megadva, viszont minden név fölött kereszt áll (föltehetően a római katolikusokat jelezve).
