Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-05-01 / 3. szám
4 Könyvek Vajta Vilmos: A lélek diadala avagy: az elárult szeretet Claudel drámájának két főszereplője Ysé, a femme fatale és Mesa, a költőien érzékeny, és tiszta férfi. Első találkozásuk csak az asszony játéka a tűzzel, melynek veszélyét maga is belátja. Vissza is húzódik, mint aki nem tud boldogságot adni. Tiltott asszony a vallásos férfi számára, aki a házasságot lehetetlen akadálynak tartja az asszony szerelmének megnyerésében. Maga Ysé is megretten s megígérted Mesával, hogy csak mint barátot fogja szeretni. Ezzel azonban már adva van a dráma: Ysé és Mesa küzdelme a tiltott gyümölccsel. A második felvonás hozza a krízist s vele a Claudel-i költészet legszebb énekét a férfi és az asszony szerelméről s ennek a házassággal való összefüggéséről. Temetőben játszódik le, ebben az „elátkozott kertben" (Mesa), szinte végzetszerűen a két szerelmes lelepleződése. Ysé itt adott találkozót, kínai földre való érkezésük után, Mesának. Férje, de Ciz, itt adja tudomására, hogy üzleti lehetőségek után akar nézni s ezért hosszabb időre elhagyja. Még hivatkozik is Mesára, a barátra, aki mellette fog állni. Hiába próbálja Ysé meggyőzni férjét, hogy egy asszonyt kísértés is fenyegethet — ő süket, s ez a süketsége nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a következő jelenetben Ysé Mesa karjaiba dobja magát. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy átlépték a határt, s hogy ez a szerelem valóban halálos, végzetes és kárhozatos. Mesa szavai így írják le az igazságot: „Ki mondja, hogy te vagy a boldogság? Ó, te nem boldogság vagy, te csak a boldogság helyét töltőd be!" És Ysé: „Amire mi vágyunk, többé nem tud építeni, hanem csak rombolni... Ó, nem a boldogságot hozom neked, hanem csak halálodat s a tieddel együtt az enyémet is.“ A férj eltávolítása most már mindkettőjük célja, s a tragédia éppen ezért vezet végső következetességgel a pusztulásba és a halálba. Az utolsó felvonásban vége a tiltott gyümölcs csábító szépségének. Ysé a kalandor Amalric-nál keresett menedéket. Mesával való szerelme gyümölcseként megszületett egy gyermek. Ysé ezt nem bírja sokáig elhordozni és a régi aspiráns oltalmába rejtőzik. Mesa leveleire nem válaszol, a bűnbánók szürke köntösébe öltözve várja sorsának beteljesedését. Lázadás veszélyezteti a farmot. Amalric és Ysé halálukra készülnek. A váratlanul felbukkanó Mesa pisztolyt ránt, hogy végezzen az asszonnyal és önmagával, de Amalric kiüti kezéből a fegyvert, s Mesát félholtan otthagyva, magával hurcolja Ysét. Ezután következik a darab legszebb lírai gyöngye: Mesa éneke, amelyről már szinte nem tudni, hogy valóság-e vagy pedig már a megdicsőült halott dala, melyhez a visszatérő Ysé, az újjászületett és megdicsőült asszonyi szerelem hangja kapcsolódik. Végső dialógusuk már anélkül történik, hogy egymásnak szemébe néznének. Mintha nem is ők látnának, hanem egy másik tekintet esne rájuk. A megdicsőült üdvözítő tekintete. Mesa istenhite Ysét sem hagyhatta közömbösen. Erről tanúskodik Ysé egyik vallomása: „Mégis vannak pillanatok, amikor — érted? — mintha éreznéd, hogy valaki tekintetét rajtad tartja. — Szüntelenül. És lehetetlen elmenekülni előle, bármit tesz is az ember." A végső jelenet halálból való megdicsőülésében ebben az isteni tekintetben mélyednek el a szereplők szemei. Szinte azt vártam volna, hogy Richard Strauss „Halál és megdicsőülés" című szimfonikus költeménye kísérte volna ezt az átszellemült éneket, melyben elhomályosult és kitöröltetett a test minden gyengesége, hogy nyilvánvaló legyen a Lélek diadala, melyről Mesa utolsó szavai tesznek bizonyságot. De a diadal nem volt könnyű, a megváltás útja nem volt sírna. Erről is Mesa tesz bizonyságot, mikor csalódott szerelmét a kereszten szenvedett Krisztus szeretetével hasonlítja össze: „Ó, tudom már, hogy mi a szeretet! És tudom, hogy Te mit éltél át a kereszten, a szivedben.“ A szeretet áldozatának ezen a delelőjén, a Krisztus keresztjén, válasz-Lelkésszentelés Május 14-én a stockholmi nagytemplomban a déleíőtti istentisztelet keretében szentelte lelkésszé Gergely Péternét, Gergely Péter teológusunk finn feleségét Ström Ingmar stockholmi püspök. Isten gazdag áldását kívánjuk szolgálatára! tódik el a haláltól az élet, a kárhozattól az üdvösség s válik az árulásból is a dicsőség ragyogása. Erre tanított Claudel drámája. S még valamire, amit a kezdeti Pirandellora való utalásommal már jeleztem. Ebben a drámában — mint ahogy szerintem minden igazi drámában is! — többé nem „játékról" volt szó, hanem arról az igazi valóságról, amelyről a hit álmodik s a költő énekel. Lement a függöny s a színészek köszönetét mondtak a tapsokért. Ysé megtestesítője még arcán felejtette könnyeit. Valóság volt számára, nem „komédia"; vagy ha komédia, akkor a Divina commedia delelő napként való ragyogása a válaszúton álló emberiség felé. Én se maradtam nézőközönség, hanem társszereplő a drámában, akinek szívében-fülében ott csengett a hazatérés útján Mesa utolsó szavainak vigasztalása a Lélek diadaláról. Az éjfélt ütő óra nem az éjszaka sötétségét sugározta, hanem az éj „delelőjen“ a virradás üzenetét tolmácsolta. Azóta újból és újból olvasom Claudelt. PORTUGÁLIA. Egy kis falu, Asento de Valsende 300 lakója egy új templom építésével kapcsolatos viszály miatt együttesen belépett a prot. egyházba. A falu plébánosa követelte, hogy új templomot építsenek, a parasztok azonban arra hivatkoztak, hogy a községnek először villanyvilágításra és megfelelő új iskolaépületre van szüksége. A tömeges „áttérésre“ egy volt papnövendék adta az indítást, aki időközben rendes prot. lelkész lett. Közölte velük, hogy a protestánsoknak egyszerűbb helyiség is megfelele s ezzel az új szobrok költségeit is megtakaríthatják. Az új iskola építkezéséhez szükséges pótlékot a prot. egyház rendelkezésükre bocsátotta. HUMOR Pont pünkösd ünnepén mutatkozik be a falusi kántor, mint orgonista. Hogy elámítsa a falusiakat, szép cikornyás előjátékot is játszik a „Jövel, Szentlélek Úristen“ kezdetű énekhez. Mindenki élvezi az elég hosszúra nyúlt játékot, csak a harangozó nem, akinek tapostni kell az orgonát. S amikor a kántor még utójátékot is akar játszani, hirtelen leáll a fújtatással. A kántor megkérdezi, miért állt le?Mire ő: „Hoszszú tapasztalatom van már és tudom, hogy mennyi szélre van szüksége a Szentlélek Úristennek ..."
