Útitárs, 1972 (16. évfolyam, 1-5. szám)
1972-01-01 / 1. szám
MAGYAR EVANGÉLIUMI LAP > XVI. évfolyam 1. szám 2972januá^ „Poissaolevana" „Poissaolevana“ „távol van“. Ez a hagyományos kiáltás akkor hangzik fel a helsinki egyetem ünnepi ülésén, amikor tiszteletbeli doktorrá avatásán az avatandó nem tud megjelenni. Ez hangzott el 1963 júliusában is, amikor az egyetem Túróczy Zoltán evangélikus püspököt avatta díszdoktorrá az Evangélikus Világszövetség nagygyűlésével kapcsolatban. Kiutazásához nem adták meg az engedélyt a magyar hatóságok, s tiszteletbeli doktorátusáról soha nem jeient meg hír magyarországi egyházi lapban. Túróczy Zoltán nincs többé az élők sorában — „távol van" anélkül, hogy valaha is átvehette volna a finn egyetem kitüntetését. A budapesti „Evangélikus Élet" tudatja, hogy november 22-én hosszú szenvedés után 78 éves korában csendesen elhúnyt, s november 26-án helyezték nyugalomra Győrött. Egyházunk egy skandináv barátja tíz évvel ezelőtt írt Túróczy Zoltánról egy cikket, mely akkor bejárta az egyházi világsajtót. A cikk címe ez volt: „Aki háromszor lett püspök.“ Lehet, hogy sokak számára Magyarországon is, külföldön is, ez lesz az, ami Túróczy Zoltánról megmarad a köztudatban. A második világháború után „népbírósági" ítélet alapján került börtönbe az akkor tiszakerületi püspök. Mikor a közvélemény nyomására szabadlábra helyezték, a dunántúli egyházkerület hívta meg püspökének. 1947 végétől csak néhány évig tölthette be ezt a tisztet, mert egyházkerületét hamarosan „feloszlatta" az evangélikus egyház. De mikor Vető Lajos 1956-ban lemondott, Túróczy Zoltán került annak az egyházkerületnek az élére, amely a dunántúli kerület jogutódja volt. Az állami hatóságok jelenlétében iktatták be 1957 elején. De a róla szóló cikkeknek talán helyesebb lett volna ezt a címet adni: „Akit háromszor tettek le püspöki tisztéről“ — mert 1958-ban az állam új törvényerejű rendelete alapján Túróczy Zoltánnak harmadszor is távoznia kellett. Akik azonban ismerik a magyarországi evangélikusság „belső” történetét az utóbbi évtizedekben, azok számára Túróczy Zoltánnal kapcsolatban nem az lesz az emlékezetes, hogyan bántak vele kényük-kedvük szerint változó rendszerek (s ennek nyomán az evangélikus egyház vezetősége). Túróczy Zoltán ugyanis eszköz volt Isten kezében, melyen át az egyház Ura történelmet formált Magyarországon. Az 1930-as években „az ország evangelizátora“ lett, akinek igehirdetése nyomán új élet fakadt az egyházban. A 30-as évek végétől munkálkodása még nagyobb méreteket öltött, amikor a lelkészek evangelizátora lett. Aki egyszer szószéke alatt ült, nem felejti el külső hatásvadászattól mentes, „könyörtelen“ belső logikával felépített, szilárd bibliai alapozottságú igehirdetését. „Én a prófétákra támadok", „Az első papszentelési beszéd" és a „Pap az ébredés ellen“ című lelkészevangélizációi könyvalakban is megjelentek, s még a holt betűkön át is magával ragadja az embert az a belső tűz, amely ezt a nagy evangélizátort fűtötte. Sok könyve, füzete közül többet lefordítottak finnre, arra a nyelvre, melyet több finnországi tartózkodás után jól beszélt. Annak az evangéliumi mozgalomnak, melynek élén Túróczy Zoltán állt, lassanként egész sereg munkása támadt. De őt használta fel az egyház Ura arra, hogy lelkészek seregét újítsa meg teljes szívű szolgálatra. Hogy a magyarországi evangélikus egyházban ma eleven gyülekezeti élet van, hogy az Igét szívvel-lélekkel hirdetik az igehirdetők, az nem valami újkeletű „egyházi megújhodás" eredménye, hanem annak a hűséges és odaadó evangélizáló szolgálatnak a terméke, melynek Túróczy Zoltán s vele együtt többen mások voltak fáradhatatlan és — hitünk szerint — Istentől kiválasztott munkásai. Egyházunk életének egy külföldi jó ismerője mondotta egyszer róla, hogy az ő és társai munkásságát használta fel az egyház Ura a 30-as és 40-es években arra, hogy a magyarországi evangélikusságot lelkileg és hitbelileg felkészítse azokra a megpróbáltatásokra, melyek az 1948-ban beállott fordulat után következtek. Hogy Túróczy Zoltán maga is részese lett ennek a „fordulatnak", amennyiben 1948-ban jóhiszeműen ő írta alá a Magyarországi Evangélikus Egyház nevében azt az Egyezményt, amely inkább diktátum volt, mint egyezmény és amelyet a magyar állam nyilvánvalóan nem tartott magára nézve kötelezőnek — az semmit nem von le történelmi szerepéről, melyet mint igehirdető és lelkipásztor kapott. Most — „távol van". De emlékezete áldott. Terray László 1893-1971
