Útitárs, 1971 (15. évfolyam, 2-5. szám)
1971-05-01 / 3. szám
írás és MAGYARÁZAT Jézus csodái között előkelő helyet a gyógyítások foglalnak el. Ezt az evangélisták azzal is hangsúlyozzák, hogy e csodák leírásának igen sok változatát közlik. A vakon született meggyógyítása történetéhez is feltétlenül ilyen változatoknak kell tekintenünk azokat a tudósításokat, amelyek egy vagy két vak meggyógyításáról beszélnek, sőt egy helyütt még a vak nevét — Bartimeus — is közlik. MIT KELL ELÖLJÁRÓBAN TUDNUNK, ha ezt a történetet elemezzük? Mindenekelőtt a betegség akkori és mai szemlélete közötti óriási különbséget. Mai anatómiai és biológiai ismereteink birtokában ilyen tényezőket keresünk egy-egy betegség felderítésénél, ill. gyógyításánál is. A Jézus korabeli ember betegség esetén azonnal kívülről jövő erőkre gondolt, amelyek a betegséget előidézhették. Más kifejezéssel: rendellenességenek tekintette a betegséget, amely megbontja, zavarja az egyetemes világrend egészséges mőködését. Ezért a betegséget is csak mint tipikusan vallási kérdést tudta szemlélni. Minket megbotránkoztathat az az imádság, amelyet minden kegyes zsidó egy vak láttán elmormogott magában: „Áldott legyen, aki igazság szerint ítél!" De ő ezzel vallotta, hogy aki vak, annak ítéletképpen jutott ez; azt Isten büntette meg. De miért? JÉZUS CSODÁI III. Vakon született meggyógyítása E TÖRTÉNETRE TEKINTVE még súlyosabban hangzik itt a kérdés. Hiszen Isten csak bűnt büntethet! De itt vakról van szó, aki annak született. Ezért a kérdés: ki vétkezett, 6 vagy a szülei? A kérdés logikus volt és Jézus elutasított minden ilyen okoskodást. Visszautasította azt a fatalista életszemléletet, amely az ember életét csak a bűn és bűnhődés kalitkájában vergődőnek látja. Más szóval: elutasítja azt a gondolkodást, amely, ha valaki kezét vágja, azonnal azt kérdezi, hogy az minek a büntetése? MODERNSÉGÜNK ELLENÉRE szívesen gondolkozunk ma is így s azt gondoljuk, ez a dolgok vallási szemlélete. Pedig ez csak merő fatalizmus. Hány ember keresi testi bajának okát hamis „vallási" előfeltételekben? Nem csoda, ha aztán a pszichológus megállapítja nála, hogy vallása nem más, mint kényszerneurózisok konglomerátuma . . . Pár évtizeddel ezelőtt még (Magyarországon is) divat volt a serdülő fiúk és lányok zsákutcába kergetése, amikor nevelőik tévesen vallási kérdést kreáltak biológiai érésük fel-felbukkanó rendellenességeiből. EZT A VALLÁSI KÉNYSZERNEURÓZIST Jézus határozottan elutasítja. A bűn és bűnhődés kényszerképzetéből egy új fogalom bedobásával mutatott utat. Ő megbocsátásról beszélt. Ez pedig az Ő munkája. Ezért dolgozik Ő, amíg „nappal van". Ha egyszer a bűnre kimarad a büntetés mint automatikus következmény, akkor ott Ö lépett közbe. Ezt mutatja meg a gyógyítás lefolyásának egyszerű menete is. Hogy miért köp a porba, az valószínűleg nem magyarázható meg azzal, hogy az emberi nyálnak is erőt tulajdonított az ókori ember. De nincs rá közelebbi magyarázatunk. Sokkal fontosabb az, hogy a meggyógyítottál elküldi a „küldött" tavához, hogy ott megmosakodjék. A hangsúly nem „hókuszpókuszon" van, hanem ezen a felsőbb erőn, amely az ő kezében van, s amely az „Isten dicsőségére" valóvá teheti még a betegséget is. A NAGY OROSZ REGÉNYÉT, a „Bűn és bűnhődést" mindig is a legkegyetlenebb könyvnek tartottam. Ami keresztyénietlenné teszi a könyvet, az az a könyörtelenség, amellyel ezt a fatalista tételt keresztülviszi: nincs irgalom! Minden bűnre büntetésnek kell jönnie s ennek a kényszerneurózisa alatt szétzúzza önmagát a bűnös. EZ A GYÓGYÍTÁS NEM ÖNMAGÁÉRT leírt csoda, hanem csak illusztrációja annak az isteni erőnek, amely a bűn és bűnhődés könyörtelen világában a bűn megbocsátásával akar felüdíteni. Gémes István Az igazi vigasztaló Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha én nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok (János 16, 7). Egy keleti evangélista a szemcseppek példáján szemléltette ennek az Igének az igazságát. A szemcseppeket látja a beteg szemű ember — ha homályosan is. De miután szemébe csepegtette, már nem látja többé; belül vannak a szemében, szervezetében. Azonban gyógyult szemekkel most lát igazán! így vesz bennünk Krisztus is lakozást, miután elment a kereszt útján s elküldötte a Vigasztalót, az ő Lelkét. Ez az igazi vigasztalás. Lelke vonz és hív bennünket hozzá. így jutunk Urunkhoz, így hiszünk benne, bízzuk magunkat a világ eresztékeit szaggató külső viharban is őreá. Egyszer s mindenkorra éppen úgy, mint napról-napra. Még előbb pedig megvilágosít, amikor hozzá jutunk s Leikével belénk hatol. Rájövünk Istentől elszakadt, hitetlen életünk mindenestől bűnös nyomorúságára — de az Ő vérének megtisztító és szabadító ereje drága vigasz nekünk szívünk világában, minden belső vihar elcsendesítésére is. Amint pedig elkezdi bennünk a jó dolgot, el is végzi. Napról-napra világosan látom ugyan, hogy a magam erején mennyire nyomorult vagyok, de a Vigasztaló Jézusnál tart, megszentel és soha nem sejtett erőt ad a bűn és halál elleni harcban. Ez megsokszorozza a vigasztalást a lelki testvérek közösségében, egymás hite által való erősödésben. Szentek közösségévé gyűjt össze ellenállhatatlan mágneses erővel. Drága vigasz ez a közösség, amely az egész világra nézve az „egy keresztyén anyaszentegyház". Enyém a múlt békessége bűneim bocsánatában; enyém a jövő biztos diadala a feltámadás és örök élet hitével. Gyógyító cseppek így adnak vigasztaló látást. Amint látom, hogy honnan hozott ki és hova visz az én Uram, múltnak és jövőnek csodálatosan hatalmas valósága között ott feszül a jelen. És kicsinnyé válik a pillanat szenvedése, megvigasztaltan örvendező a Megváltóját csöndes bizonyosság békességével váró szív . . . Ő az igazi Vigasztaló!
