Utitárs, 1970 (14. évfolyam, 3-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
Péter első levelének 1. fejezete ÍRÁS ÉS MAGYARÁZAT A norvég egyházi misszió magyar nyelvű rádióadásában elhangzott öt részből álló sorozatot örömmel bocsátjuk olvasóink rendelkezésére. II. Hogy Péter első levelének 1. fejezetéből a 3—12. verseket megértsük, vissza kell gondolnunk arra, amit a keresztyén diaszpóra helyzetről mondtunk előzőleg. Csak így érthető, hogy miért áll ennek a szakasznak középpontjában az olvasók „különféle kísértések közti szomorkodására" (1,6) való utalás. Ahogy mondtuk, a diaszpóra sors, a szétszóródottság, a kisebbségben-élés, a másoknak való kiszolgáltatottság nem magától értetődő még a kiválasztottsága tudatában élő számára sem. Ezért akar Péter levele vigasztaló-intő levél lenni. Ezt kell ma három vonatkozásban aláhúznunk és közelebb hoznunk. Ne feledjük el, hogy ez a szakasz egyetlen nagy imádság. Méghozzá dicsőítő imádság. Olyan szóval kezdődik, amelyet az Üjtestamentum kizárólag Isten dicsőítésére használ. S hogy mennyire szívéből szakadt ki Péternek ez az imádság, az abban is megmutatkozik, hogy az egész szakasz egyetlenegy hosszú mondat. Ezért nehéz is követni s jobb, ha megpróbáljuk összeállítani az értelmét. Sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy Péter a diaszpóra hívőnek azonnal imádságot ad a szájába. Semmi ok az elkeseredésre, inkább csak a hálaadásra. Mivel okolja meg ezt a magatartást? Hiszen, amint maga is bevallja, a diaszpóra helyzet kísértésekkel van tele, amelyek szomorkodásra adnak okot. Hogy mire gondol, amikor kísértést említ, azt a levél további menetéből nem nehéz megállapítanunk. A továbbiakban beszél vádaskodásokról, rossz bánásmódról, elnyomásról s a bíróság által való rossz kezelésről. Nem gondolom, hogy Péter itt a kísértést részletezni akarta. Inkább csak azt akarta elmondani — erre utal a szó többesszáma is —, hogy a diaszpórában levés veszélyeztetettséget jelent. E veszélyek azonban próbául adattak. S ezzel a gondolattal visszatér Péter a régiek gondolkodásához, akik a veszélyekben nem az Isten büntetését, nem valami „istencsapást" láttak, hanem alkalmat, hogy a hit kipróbált legyen. Ahogyan az arany is a tűzben lesz értékessé. Ez a kicsit racionális magyarázat azonban igen gyenge lábakon állna, hogyha nem lenne fedezete. Péter éppen azért búzdítja imádkozásra, hálaadásra olvasóit, mert a mondottaknak fedezete van. Mégpedig kettős, párhuzamos kifejezéssel magyarázza ezt meg. Először azt mondja, hogy Isten minket élő reménységre szült újjá. Másodszor pedig, hogy ennek alapja Jézus Krisztus halálból való feltámadása. Fadrusz János: Krisztus-torzó Fontos, hogy erre a gyökeresen erős kifejezésre gondoljunk: újjá szült minket az Isten. Újjászületésről már Jézus előtt is beszéltek, de senki olyan élesen nem fogalmazott, mint Ő. Amikor Nikodémus szeretett volna kicsit átvenni tőle, kicsit megváltozni, kicsit reformálódni, akkor ezt az Ür erőteljesen visszautasította s megmondta a titkon hozzá jövőnek, hogy „újonnan kell születned!". Ismét valami nagyon határozott kifejezés ez Péter levelében. Nem mi lettünk keresztyénekké, Krisztus-követőkké. Isten szült újjá minket. Ahogy a saját születésünket sem magunk határoztuk meg, úgy az újonnan-születésünket sem. A Lélek fúj, ahová akar, zúgását hallod — mondta Jézus. De nincs a kezedben, nem rendelkezel felette. Hadd mutassunk rá újra mai keresztyén generációnk nagy feladatára: azoknak, akik minden lehetőséget az ember kezében levőnek vélnek, akik úgy érzik, hogy az embernek nincsenek korlátái, meg kell hogy tanulják tőlünk, letiport, Isten igájába szorított emberektől, hogy ez még mindig túl van emberi határainkon; Istennek kell újjá szülnie bennünket, csak úgy tudjuk elhordozni a diaszpóra sorsot. Hogy azonban lássuk, mennyire nem vigasztalan letiprásról van itt szó, érdemes megfigyelni, hogy Péter az újjászületést nem valami kényszernek, hanem nagy reménységnek fogja föl. Isten élő reménységre szül bennünket. Jól figyeljük meg: nem új életre, hanem új reménységre, mégpedig Jézus feltámadása által. Ha itt Pál gondolatmenetére gondolunk — vele együtt meghaltunk, vele együtt fel is támadunk —, akkor nem nehéz észrevennünk, hogy Péter reménységre való újjászületés alatt a keresztsedre gondol. Azt akarja elmondani, hogy diaszpóra keresztyénné a keresztség által lettünk, amely keresztség az erejét a feltámadásból nyeri. Nem a keresztség tart meg tehát bennünket, hanem a FELTÁMADOTT ÜR, akinek feltámadása által válik erővé a keresztség maga is. Sokat vitatkozunk ma is a keresztség eredményességéről, pedig vele csak a fedezetet tesszük kérdésessé. KRISZTUS FELTÁMADÁSA volt és marad is az egyetlen fedezet mindahhoz, amit az egyházban hiszünk és teszünk. Tehát a keresztséghez is! A másik alapot így jelöli meg Péter: a mi reménységünk valami örökségre irányul, amely a mennyekben van fenntartva számunkra. Ezt a kifejezést legjobban így adhatnánk vissza: a mi reménységünk valamire irányul, ami pontosan nekünk, a számunkra van elkészítve. Vegyük kiegészítésül azt, amit erről Judás ír a levelében, akkor még világosabb a kép. Júdás szerint mi Jézus Krisztus számára vagyunk „rezerváltak". A feltámadása által a mindenség urává lett Krisztus rendelkezésére állunk most és a vég idején is. Nem értelmetlen az, hogy diaszpóra sorsot élünk; nem, hogy kísértések környékeznek s nem, hogy bizonytalanság vesz erőt rajtunk. Nem! Ellenkezőleg: mindez egy bizonyos, nagyon pontosan meghatározott cél felé halad. Jézus Krisztus vár ránk a nekünk fenntartott örökséggel. Milyen nagyon szerették volna bírni ezt a régiek — és nem láthatták. Mi tudhatjuk! Tudjuk-e igazán? Gémes István 7
