Utitárs, 1970 (14. évfolyam, 3-12. szám)
1970-11-01 / 11-12. szám
A zenekedvelő barátok A játék mindig több, mint csak játék. Köztudomású, hogy fiatal állatok játékos mozgásgyakorlatai — például a kiscica játéka a gombolyaggal — az életre való készülés és gyakorlatozás jegyében zajlanak. Az emberi együttélés rendjében — nagy örömünkre — egyre nagyobb rangot kap a játék. Emlékezzünk csak: régebben csak a kicsi gyermek játszhatott. Neki megengedte a társadalom a játékot. No, meg a szenvedélyek rabjai játszhattak (kártya, lóverseny stb.). Ezektől hiába tiltotta el a játékot a társadalom. Manapság viszont egymást érik a szebbnél szebb vetélkedők, ki mit tud versenyek, játékos erőpróbák. Jó az, hogy lassanként mindent „játékosan" csinálunk. Hitünk szerint így gondolta eredetileg Isten az emberi életet. És nagyon örülünk, ha 70—80 éves emberek is fellépnek a dobogóra és részt vesznek a különféle játékokban. Ismét mondjuk: a játék mindig több, mint csupán csak játék. Felvetődik a kérdés: mi, keresztyének kimaradunk a játékból? A mi ügyünk annyira „szent", hogy azt nem lehet játékosan űzni? Boldogult tudós tanítónk, Victor János emlegette, hogy Jézus bizonyára többször megnevettette a hallgatóságát: játszott a szavakkal. (Például : miért akarod a szálkát a másik ember szeméből kiszedni, mikor a te szemedben gerenda van?) A mi ügyünk: öröm-ügy. Az öröm pedig édes testvére a játéknak. Nos, javaslatot teszünk egy kis játékos teologizálásra. Abban a reményben merészkedünk erre a „formabontásra", hogy melléktermékként itt is édes gyümölcsök teremnek majd. Jelen esetben az Ige növekvő ismerete, mélyebb megértése, melegebb szeretete. Javaslatunk ugyanis az Igével való foglalatosságra vonatkozik és ez a lényege: vizsgáljuk meg, hogy vajon visszájáról is érvényesek-e ezek az Igék. Melyik érvényes és melyik nem. Milyen új fények ragyognak fel, ha tovább gondoljuk az Igéket és a visszájukról is megvizsgáljuk őket. Vannak egyszerű esetek, ahol maga az Ige mondja ki az igazságot oda és viszsza. Például: aki szűkén vet, szűkén is arat, aki bőven vet, bőven is arat. Vagy: aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtalálja azt. (Keressünk még több ilyen „kétoldalas" Igét!) Azok is egyszerű esetek, amikor nem mondja ki az Ige a tétel visszáját, de nyilvánvaló, hogy úgy is igaz a tétel. Például van ilyen „rend" is az Isten országában: hűtlen voltál a sokon, kevésre bízlak ezután (vö. Máté 25, 21). Távol az emberek házaitól, mélyen bent egy erdő közepén élt egy sereg idős barát. Nagyon boldogok voltak együtt; nemcsak azért, mert szerették egymást, hanem különösen azért, mert Istent teljes szívükből szerették és csak az Ö dicsőségét keresték. Egy bánatuk azonban volt: mindnyájan botfülüek voltak. Egyiküknek sem volt kellemes, csengő hangja. Egyedül ez szomorította meg időnként a jó barátokat; mivel annyira szerették Istent, szerettek volna az Ő dicsőségére énekelni is. Minden lehető módon igyekeztek erre, de ha a kis szürke kápolnában a reggeli és esti misét énekelték, rekedt hangjukkal elriasztottak minden énekesmadarat, amelyek ijedten rebbentek fel ilyenkor és messze elrepültek. Vajon nem kellett volna felhagyniok az énekléssel, ha mindig félrevitték a hangot? Ez eszükbe sem jutott. Az egyszerű, öreg barátok erősen meg voltak győződve arról, hogy nekik dicsérniük kell Istent. Ezért az sem fájt nekik, ha a madárkák surranva menekültek a bozótba. Közeledett a karácsony és a barátok szíve tele volt szeretettel és hálával Isten iránt, aki az Ö drága Fiát, a Megváltót, elküldte a földre. Mennyire vágytak az után, hogy mindenüket Istennek adhassák, de nem volt semmijük, csak ajkuk áldozata és ez az áldozat olyan hiányos volt! És ekkor, karácsony előtt, egy fiatal barát kopogtatott az ajtajukon; eltévedt az erdőben és éjjeli szállást kért. A barátok örömmel fogadták. Szép volt és jótermetű és olyan gyönyörűen énekelt, mint az angyalok az égben. Elmondták neki, mennyire szomorítja őket, hogy nem tudnak méltóbban énekelni Isten dicsőségére és kérték az idegen barátot, hogy maradjon mindig náluk. Ez beleegyezett és így megkérték, hogy énekelje el ő a karácsonyi misét. Némán ültek az öreg barátok a kápolnában és hallgatták a tehetséges ifjút, aki a jól ismert zsoltárokat és himnuszokat énekelte, örültek a gondolatnak, hogy Istennek most tetszése telhet a szép dicséretekben. Az erdei madarak is seregestől tértek vissza és hallgatták a csodálatos hangot. Mikor vége volt az istentiszteletnek, hirtelen egy angyal állt az oltárnál. Nagyon szomorúnak látszott és megkérdezte a barátokat, akik az oltár körül térdre vetették magukat: „Hogy lehet az, hogy ezen a szent estén, éppen karácsonykor, nem száll a ti éneketek csodálatos hangja az ég felé? A menny Ura küldött hozzátok ezzel a kérdéssel." Az öreg barátok csodálkozva tekintettek egymásra. Végül elmondták, hogy mit éreztek, amikor a szép hangú idegen megígérte nekik, hogy náluk marad. Az angyal mosolygott a barátok ijedelmén és így szólt: „A ti éneketek a kis szürke kápolnából csodálatos harmóniában szállt az ég felé, mivel ti Isten dicsőségére tiszta szeretetből énekeltetek. Ma azonban egy hang sem hatolt át a gyöngykapukon. Az énekes nem kizárólag Isten dicsőségére énekelt, hanem önmagát és az énekét csodálta. Isten várja a hálaáldozatot a szürke kis erdei kápolnából." Ezekkel a szavakkal eltűnt az angyal. Csendesen és Istenük csodálatos irgalmassága iránt hálatelt szívvel gyűltek össze ismét az öreg barátok. Énekeik érdes hangját szárnyra kapta az esti szél, felvitte a magasságba és egyesült odafent a nagy dícsérőkarral. Egy nappal később barátságosan elbúcsúztak az idegen baráttól és ezentúl tovább énekelték Isten dicséretét, ahogyan tudták — tiszta szívből. így beszéli el egy szép legenda. 9 Akire Isten esetleg éppen most alkalmazza ezt a „játékszabályt", elfogadja-e békés szívvel az Isten döntését? Vannak azután problematikus, de annál gyönyörűségesebb témák. Néhányat fölemlítünk most ezek közül s arra kérjük kedves olvasóinkat, hogy kapcsolódjanak bele ebbe a „játékos" teologizálásba és jussanak el valamiféle döntésre. Egyszer azt mondta Jézus: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall. Most ezt kérdezzük: és az mit használ, ha az ember úgy nyeri meg a saját lelkét, hogy közben az egész világot elveszti? Nem örül a szépnek, jónak, igaznak... Vagy: ahol az Urnák Lelke, ott a szabadság — mondja Pál apostol. És az nem áll, hogy ahol a szabadság, ott valami módon mindig jelen van az Urnák Lelke is?! — Végül: megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz titeket — mondja Jézus. Vajon érvényes-e ez a visszájáról is, ilyenféle módon: nemcsak az igazság szüli a szabadságot? Előbb valamiféle — legalábbis belső — szabadság kell ahhoz, hogy megszülessék az igazság. így jött közénk és így szolgált közöttünk Jézus Krisztus. A továbbiakban azután a meghirdetett igazság lesz a szabadság szülőanyjává. (Reformátusok Lapja) Budapest
