Utitárs, 1969 (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969-09-01 / 9-10. szám
UTITAXl Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Glatz József 503 Hürth-Hermülheim, Komturring 12 A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Terray László. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. 151:7. október 31. Aki szereti a tradíciókat, annak ez a dátum mindennél szentebb. Ezen a napon szögezte ki Luther Márton dr. a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tételét, s ezzel kezdetét vette egy mozgalom, amelyet reformáció névvel szokás illetni. — Aki semmit sem ad a tradíciókra és azokat inkább tehernek tarja, örömmel értesülhetett egyes kutatók felfedezéséről, akik szerint Luther soha nem is szögezett ki semmiféle tételeket. Időileg lehetetlen, hogy ez a dátum Luther és mozgalma számára olyan nagy jelentőségre tett volna szert. Dátummal vagy anélkül, mégiscsak a tényekre kell szorítkoznunk. 5 a tények kettőt árulnak el. Az egyik, hogy Lutherrel az élén, megindult ténylegesen egy olyan mozgalom, amely az egyház, a keresztyén egyház megreformálását, megújítását tűzte ki céljául. A másik, hogy ez a mozgalom sokban járult hozzá ugyan az egyház megtisztításához, ez a munkája azonban csak torzó maradt, mert az egyház nagyobb részére nem tudott hatást gyakorolni. 5 emiatt az egyház szétdarabolójává is vált. Ezeket a tényeket szem előtt tartva, lehet csak ma még erre az eseményre emlékezni. Aki bármelyiket elhagyja, szemellenzőt vesz fel és vagy túlzott konfesszializmusba vagy átkozódásba esik. Mind a kettő azonban megtagadása annak, amit a 16. századi mozgalom akart. S ezek szem előtt tartásával lehet csak hálát adni a reformációért. Megköszönni a reformokat — egész a mai napig! Nem kell ahoz elfogultnak lenni, hogy az ember megállapítsa: a mozgolódások, amelyek ma a keresztyén egyházakat megrázzák, felébresztik, elkápráztatják vagy éppen félelemmel töltik el, — elképzelhetetlenek lennének, a pietizmus, a felvilágosodás, no és a reformáció nélkül. Vallomás a — Ez az ember idősebb az Eiffel toronynál—beszélhetett volna Bismarckkal, Vörösmartyval vagy Kossuth-tal —, vénebb a műemléknek nyílvánított háznál, melynek kertjében ülünk és a kőrisfáknál is, melynek messzire hulló árnyékán túl perzselve ég a nyári ragyogás. Százkét esztendeje él ezen a földön — gyermekkorában ujjongva szaladt a velocipedek után és néhány óra múlva az a három ember visszatér a holdról. . . Furcsa — ha a korára gondolok, fiatalosnak tűnik —, ha az embert nézem, pergamenszínű, roskatag aggastyán —, sovány, süket fülek, bogas, kék inak — a sírnélküli enyészet vigasztalansága, semmivel sem biztatóbb a derékbatört márványoszlopok döbbeneténél kint a temetőben. — Nem, nem vagyok vallásos. Azt hiszem az emberek is úgy halnak meg, mint a kutyák vagy a varjak télen. — Igen, valahol meg van írva, hogy boldogok, akik hisznek, hát én ez alatt a töméntelen idő alatt nem tudtam hinni semmiben sem. (Ordítva kérdezek — a vénség falat von közénk —, úgy tűnik mások is kikérdezték már, azoknak is őszintén, keserűen felelhetett, akárcsak nekem.) — Nem, akkor sem volt jobb, mindég egyforma a világ kérem, lopnak, megölnek sokakat — én nem is tudom, hogy van, megvénültem bizony, de a dolgok mindég egyformán vannak. — Á, dehogy, sosem voltam erős. Gyermekkoromban nem lehetett rám nyitni az ajtót, mert megfáztam — a gyerekkor nekem csak vizesborogatást, lavórból felszálló gőzt jelent. Lúdtalpam volt, mélyről köhögtem — a nagy háború előtt már nyugdíjas voltam és mikor behívtak, egy pékműhelyben dolgoztam Kolozsvárott. Hogy az egyház mindig reformálásra szorul, azt ez a mogalom irta mindenekelőtt a zászlajára. És tekintette önmagát is mindig reformálásra szorultnak! De meg kell köszönni a szakadást is, amit a mozgalom okozott. Megmutatta, hogy mennyire emberi hatások alatt dolgoznak a „legszentebbek" is! Menynyire emberi az, hogy minden reformnak szívesen ellenállunk — akár körömszakadtig is védve a magunk vélt igazát. A reformációra hatalmas ellenhatásként jött római katolikus reformzsinat Trentor\r • J // //1 mulo időről — A hosszú élet titka —, folyton erről faggatnak, én nem tudok semmiféle titokról. Az első háború alatt görhét ettem, a második után döglött lovat, mindig fájt valamim és soha nem akartam soká élni. — Hajnali négykor már fenn vagyok, ha egyik fülemet bedugom, néha hallom a kakasokat, meg a harangszót. Ha borús az idő, sokkal tisztábban hallok mindent. — Maguk mind ugyanazokat kérdezik mindég! — Nem tudom, mit csinálnék, ha mégegyszer születnék — miért, kegyed talán tudja? — A feleségem ötvenkét éve meghalt, a neve alá odavésettem az enyémet is, meg azt, hogy ezernyolcszázhatvannégyben születtem. Aztán szétlőtték a sírkövet. Bombázták a temetőt kérem, egy nagy kupac sáros csontot szedtek össze a környező sírok közül — azt mondták, közte van az asszonyé is, válogassam ki, ha akarom és nevettek. — Igen, bizony attól félek. A haláltól. — Régebben nem féltem tőle, most már igen. Kegyed érti ezt? — Este az asztalon hagyom a passziánszt, meg a lupét, amivel nézem a lapokat és félek, hogy reggel már nem tudom folytatni. — Ja, és a lámpát egész éjjel égve hagyom, utálom a sötétséget. — Nem tudok én semmi nagy dolgot mondani a többieknek. Valahogy úgy történt, hogy gyenge, beteges ember létemre ilyen hosszú ideig éltem. — Talán csak azt, hogy a szeretet mégis a legszebb dolog. — Mielőtt a feleségem meghalt, egy kis papírt hagyott az asztalon és ceruzával ráírta, hogy almatortát sütött ott van a kövön az előszobában —, elment lefeküdni, mert szédült. Meggyszemekkel volt díszítve, tejszínhabbal. Szerettük egymást. (Evangélikus Élet) ban ezt világosan megmutatta. De az is kiderült, hogy maguk a reformátorok és követőik sem burkolódzhattak a mozgalom páncélingébe. Aki ismeri a luteránus orthodoxia történetét, jól tudja, milyen könnyen lett benne bűnből erény, botlásból jócselekedet. Ami tegnap még jó volt, abból nem szabad tőkét kovácsolni — ma. Érdekes viszont, hogy Isten — mozgalmakkal vagy azok nélkül — mindenesetre közöttük viszi tovább egyháza ügyét. Mert az ma is az ő kezében van. 3
