Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11-12. szám
Vajta Vilmos: Mindeneket újjáteszek! Az Egyházak Világtanácsa 1948-ban alakult meg Amsterdamban, így tehát az ez évi uppsalai világgyűlés húszéves évfordulóra tekinthetett vissza — bár az ökumenikus mozgalom már régibb keletű. Bölcsője — legalábbis az ikrek egyikének — Stockholmban ringott 1925-ben, az akkori uppsalai érsek, Söderblom Nátán kezdeményezéseként. A másik iker viszont Lausanne-ban adta az első életjelt 1927-ben. Ez a két ág egyesült az Egyházak Világtanácsában (EVT). Az elmúlt nyári találkozó tulajdonképpen mérlege lehet annak az útnak, amelyet az egyházak eddig megjártak. Húsz esztendővel ezelőtt a mozgalomból az egyházak közös ügye lett. Ügy is mondhatnánk, hogy hivatalos üggyé vált. Az ilyesminek megvan az előnye is, meg a hátránya is. Egy mozgalom mindig könnyebben halad előre. Egységesebb a célkitűzése és az eszközei is. Inkább a lelkesedésből él; magatartása kihívó a „megkövesedett" intézményekkel szemben. Viszont minden mozgalomnak megvan az a kísértése, hogy kevésre értékeli éppen azokat az intézményeket, melyekben magának is helyet kell kapnia, ha ott akar befolyást nyerni, ahová tulajdonképpeni küldetése szól. Az un. hivatalos egyházak aktivizálása tehát mindenképpen megszívlelendő célkitűzés volt húsz esztendővel ezelőtt. Kérdés, hogy milyen eredményt ért el a mozgalom az egyházakon belül. Uppsala a 4. világgyűlés helye volt. Nagy várakozással néztünk eléje, mert a második világháború befejezése óta igen megváltozott a világ. A modern, ipari társadalom kifejlődése óriási méreteket öltött. 1948-ban még az volt a feladat, hogy az egyházak szolidaritása alapján megindulhasson a munka ott, ahol a háború romba döntött nemcsak épületeket, hanem lelkeket is. Ma már az európai és amerikai civilizációnak egyaránt a jólét vált problémájává. Viszont Afrika, Ázsia, Latin-Amerika harmadik világa jelentkezni kezdett igényeivel az emberiség világközösségében. Újonnan kialakuló nemzeti államok felmondták a gyámság viszonyát és maguk vették kezükbe jövőjük irányítását. Persze nyilvánvalóvá váltak azok a problémák is, melyekre eddig nem figyelt a világ. A keresztény lelkiismeret új kötelességekre lett figyelmes, mert a harmadik világból testvéri sóhajok jöttek egy új társadalom kiépítésében való segélykéréssel. Uppsalában ez a világ jelentkezett hatalmas erővel. Ezért álltak a világgyűlés központjában olyan előadások, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy felrázza a hivők lelkiismeretét s rajtuk keresztül az egész emberiségét és rámutasson azokra az óriási feladatokra, amelyekben a felebaráti szeretetnek konkretizálódnia kell. Sokan jellemezték már az uppsalai világgyűlést úgy, hogy a világ problémája itt vált tudatossá az egyház számára. Ez persze csak féligazság. Az 1925- ben megindult „Élet és Munka" (Life and Work) mozgalma a szociális problémák előtérbe állításával indult. A közös keresztény szolgálat elkötelezettsége tehát nem újdonság az ökumenikus mozgalomban, csupán egy új helyzetben új erővel tört elő. Az elmúlt húsz évben nyilvánvalóan háttérbe szorultak ezek a problémák. Nem ide tartozik annak elemzése, hogy miért; de talán nem tévednek azok, akik a világháború után bekövetkezett politikai feszültségben látják ennek egyik lényeges okát. Most sem a Nyugat-Kelet probléma váltotta ki a változást, hanem az a harmadik világ, melynek mindez kevésbé érdekes, hiszen elemibb problémákkal küzd. Nem közömbös azonban, hogy az aktuálissá vált emberi problémákkal a világgyűlés hat szekciója közül három foglalkozott s a többi témák kidolgozóit sem hagyták érintetlenül. A világ gazdasági és szociális fejlődése mellett a nemzetközi ügyekben való igazság és béke kérdése konkrét problémák elé állította a világgyűlést. Volt olyan javaslat is, amely arra hívta fel a keresztényeket, hogy államaik adóbevételének egy százalékát kérjék a fejlődő harmadik világ országainak támogatására. Jellemző azonban, hogy ez a kívánság — az igen szerény százalék említése ellenére — sem tudott egyhangúságot elérni s inkább csak általánosságban fogalmazódott meg. Ugyanígy kellett a biafraiak életharcában is, diplomatikus figyelmeztetésekre hallgatva, elkerülni Biafra, mint önálló állam emlegetését. Vietnamot viszont lehetett néven említeni, mert a nyugati demokrácia alappillérje a nyílt benső kritika lehetősége. Maguk az amerikai keresztények sürgették a vietnami háború elítélését, ahogy már eddig is — kevéssé tiszteletre méltó kivételektől eltekintve — tették. Nehéz azonban megjósolni, mi következett volna be, ha a csehszlovák események a világgyűlés előtt történtek volna. Az egyik befolyásos skandináv megfigyelő ezért mutatott rá az uppsalai világgyűlés politikai természetű nyilatkozatainak egyoldalúságára. Ez ti. abban mutatkozott, hogy a kritika hangja csak olyanokkal szemben szólalt meg, akiknek politikai rendszerébe ez a lehetőség be van építve; viszont hallgatott olyan helyzetekről, ahol a kiküldött delegátusoknak nehézségei támadtak volna, ha belekényszerülnek egy számukra kellemetlen megnyilatkozásba. Persze ebben a helyzetben az egyház valószínűleg a világban való szavahihetőségének próbáját teszi le. Sokakat ezért nyugtalanít az EVT- nak politikai aktivitása, mely a politizálódás veszedelmének vádját nem tudja egykönnyen kivédeni. A politikai konkretizálódásnak ez a szükségszerű problematikája. Kérdés, hogy a világ egyházainak szabad-e kockáztatniok azon szabadságukat, mely minden társadalomban szükségszerűen keresi és elismeri a humánum törekvéseit, s ugyanakkor minden társadalomban részrehajlás és személyválogatás nélkül leleplezi ennek veszélyeztetését. Uppsala talán ezen a ponton kell, hogy újabb megfontolásra kényszerítse a világ kereszténysége nevében megszólalókat. Uppsala egyik szekciója az új keresztény életstílus kérdésével foglalkozott. Nyilvánvaló, hogy a körülöttünk kibontakozó új világ egy régebbi társadalomban kialakult életformák revideálására kényszerít. Persze az „új stílus" ma sem lehet más, mint az e-világhoz való nem-alkalmazódás. Ha azonban ez történik, akkor konfliktusok nélkül nem alakul ki egy keresztény életstílus. A szeretet evangéliumának egyforma az igénye minden társadalommal szemben s nem ítéli a másikat, hanem elsősorban önmagát és csak akkor érzi magát szabadnak arra, hogy a másik felé is megszólaltassa a testvéri kritika hangját. Ez a szabadság vezetheti a keresztény embert a szenvedés vállalásának szabadságára is. Nem a világ ünneplése mellett fog kialakulni az új keresztény életstílus. Jézusé sem így alakult s következésképpen a tanítványaié sem. Az emberiséggel való szolidaritás jogos követelménye nem a fejbólintgató Jánosokat követeli, hanem azokat, akik ezért a szolidaritásért az életüket is kockára teszik a világ divatos nézeteivel szemben. A keresztény ember az áradattal csak addig úszik, amíg szeretetével menthet, de megáll és életét kockáztatja ott, ahol az áradatban fuldoklik mellette a másik. Az ilyen életstílus nem a világ tapsa mellett folyik le. Csakhogy erről kevés szó esett Uppsalában — mert ez új életstílus lett volna. A valóban „új" ebben a világban az a Krisztusban megjelent új világ, mely az ő halálában — és az őt követők vele való meghalásában — az elet útját hirdeti. folyf köv. old. 3