Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-07-01 / 7-8. szám
Gömöri György: VÄXJÖ Egy idegen város neve milyen hamar válhat elvont fogalomból élményforrássá. Ez év áprilisa előtt Vaxjö sokunknak csak egy különös, mit-sem-jelentő név volt Svédország térképén. Közben jelen lehettem az ott megrendezett kilencedik evangéliumi ifjúsági konferencián, s ha most azt mondom: „Växjö" (amit Vekső-nek ejtek), magam előtt látom az északi táj tavait, fenyveseit, a kövekkel telehintett mezőket, azt a jellegzetes haranglábat a Szent Szigfrid népfőiskola udvarán, s persze arcokat is látok, régóta ismerős és újonnan megismert arcokat. A háttérben ott a város, kéttornyú dóm-templomával, Tegnér sírjával (nem láttuk), Lagerkvist szülőházával (a buszról mutatták) és tágas, modern gimnáziumával, ahol a konferencia fáradhatatlan szervezője, Szigethy Sándor kalauzolt bennünket kedves ügybuzgósággal; mégis, bennem magánál a városnál sokkal élénkebben él maga a konferencia, s az azon töltött hét jelenti Växjöt. (Pedig akik ott voltak, tudják, hogy szálláshelyünk — a népfőiskola — már nem is egészen tartozik Växjö-höz; a városon kívül, Kronoberg közelében, szinte a kronobergi várrom árnyékában terül el.) Mi mindenről szó esett ezen a nemzetközi magyar konferencián, amelyre tizenhárom országból kilencven részvevő érkezett! Mindjárt az első előadás belevetette a hallgatókat a modern filozófiai gondolkodás mélyvizébe: Kierkegaardról, minden egzisztencialisták tanítójáról és kútfejéről beszélt érdekesen és tömören a lundi Szente Gabriella. Következő nap Glatz Józsefnek a modern ateizmus problémáiról tartott előadása körül gyűrűztek tovább a hullámok, s indult meg egy olyan vita, amely többkevesebb erővel egész héten át tartott, részben Szigethy Sándor, majd Krüzsely József genfi lelkész előadásaihoz kapcsolódva. Mi a legfontosabb ma a hívő-A St. Sigfried népfőiskola kápolnáját az iskola növendékei régi magtár gerendáiból építették. A konferencia nagypénteki istentiszteletén úrvacsorát oszt dr. Krüzsely ]. és Szépfalusi I. lelkész. ember hitében? Hogyan gondolkodik a mai ember az egyházról, a kereszténység újabbkori fejlődéséről, a vallás formáinak változásáról? Kerényi professzor egy vitában Martin Búbért idézte, aki szerint az egyház, az intézmény kicsit mindig a hívő ember és Isten közé áll, gátolja kettejük párbeszédét; másrészt azonban nehéz elképzelni a vallásos életet bizonyos közösségi formák és megnyilvánulások nélkül. A mai ember hite személyes hit, személyes, „tegező" viszonyban kell, hogy álljon Istennel. (Éppen ez a személyes kapcsolat hiányzik a marxizmus alapelvéből, — a „történelmi szükségszerűség" teljesen személytelen, közömbös az egyéni sors iránt.) Az „ateizmus-vita" lehetőséget adott a Nyugaton élő fiatalok problémáinak megvitatására is. Közülük sokan úgy érzik, semmiben sem hihetnek többé, csalódtak eszményeikben, az ideológiákban, a vallásban, s nem tudják, hová forduljanak. A konferencia egyik idősebb részvevője, mintegy válaszként, drámai szavakban mondotta el egy 1944-es dilemmáját, amikor választania kellett a krisztusi parancsok és a hivatalos előírások között. A fiatalok tagadása ma még csak póz-ateizmus; lehetséges, hogy lelkiismereti válságon kell átesniök ahhoz, hogy valóban kereszténynek, illetve vallástalannak mondhassák magukat, mert az utóbbi álláspont, a nemhívés is lehet autentikus. A konferencia egy délelőttöt áldozott a marxizmus és a kereszténység közötti eddigi nemzetközi dialógus eredményeinek ismertetésére és megvitatására, s bizonyos fenntartásokkal hasznosnak ítélte ezeket az eszmecseréket — attól függetlenül, hogy a keleti országok sajtója milyen interpretációkkal tűzdeli meg a dialógusról tartott beszámolóit. A växjöi konferenciázók két irodalomtörténeti előadást is hallhattak. Az Kalmárban egy tatarozás alatt álló öreg várat csodálhattunk meg, tengerre szegezett tarackjaival. Szigethy Sándor ifjúsági lelkész sípszóval verbuválja a szétszéledteket, hogy meghallgassák Pándy Kálmán (balról) ismertetőjét az öreg Svédország kapujáról. egyiket Kerényi Magda tartotta a Nobeldíjas svéd íróról, Pár Lagerkvist-ről, a másikat Gömöri György Húsz János alakjának értelmezéséről az újabb magyar irodalomban (Háy Gyula, Németh László és Sánta Ferenc művei alapján). A sokoldalú Pándy Kálmán — az egyetlen stockholmi előadó — nemcsak Szent Birgitta életéről, s Milles szobrászművészetéről, hanem a sziámi buddhista templomokról és leprakórházakról is tájékoztatta a hallgatóságot — az utóbbiakról vetítettképes kiselőadásokban. Politikai témával foglalkozott Szente Imre, a jyväskyläi egyetem előadója (Finnország külpolitikákája) és a Buenos Airesben élő Leskó Béla professzor (a délamerikai kontinensről, de különösképp az argentin állapotokról beszélt). A magyartárgyú előadások hiányáért részben kárpótolt Bállá Bálint, a jelenleg Nyugat-Berlinben élő szociológus, aki az újabbkori magyar kivándorlások történetéről (az 1956-os hullámot is beleértve) olvasott fel hoszszabb tanulmányt. Azt hiszem, a legnagyobb érdeklődéssel mégiscsak Kerényi Károly előadását várta a hallgatóság. Idős, de töretlen szellemi frisseségű hellenistánk a feltámadásról beszélt — Nagypénteken. Humanista szemmel vizsgálta a felámadás misztériumát, jelentőségét, azt, hogy Krisztus az igazi halál kínjait szenvedte el, nem tetszhalálból ébredt fel, mint például Dürrenmatt egyik újabb darabjának hőse, aki „nem akar feltámadni". Kerényi professzor megragadó ékesszólással fejtegette, milyen értelemben lépett és mutatott túl a krisztusi példa a görögség roppant szellemi és emberi teljesítményén. folyt. 8. old. 6
