Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-05-01 / 5-6. szám
Egy asztalterítő vallomása urn/sRi Külföldön élő magyar evangélikusok lapja Szerkesztő és kiadó: Glatz József 5 Köln-Deutz, von-Sandt-Platz 1 A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert, Terray László. A lap ára egy évre 2,00 US dollár. Pogányok? Virágvasámaptól húsvétig a växjöi St. Sigfrid népfőiskolán tartotta 9. konferenciáját az európai magyar evangéliumi ifjúság. Tizenkét országból kilencvenen, a hétvégi látogatókkal együtt 114-en gyülekeztek össze a résztvevők. Az öreg konferenciások serege örömmel üdvözölhette az „elsősöket", akik ugyancsak szép számmal jöttek. Tavaszi, friss szél fújdogált a hóval borított konferenciai telepen. A változatos program egyik délelőttre vitát írt elő a „pogányokról". Referátum és korreferátum velük foglalkoztak. Mit szóljunk hozzájuk? Elintézhetjük őket egy kézlegyintéssel: pogányok? A világvallásokról kellett volna hát beszélgetnünk, a vita azonban másképp alakult. A legfiatalabbak nem akartak olyan messzire menni, a saját „pogányságukkal" szerettek volna tisztába jönni. „Az idősebbek bennünket — mai fiatalokat — ateistáknak mondanak", — mondotta az egyik fiatal résztvevő. „Az igaz, hogy mi a magunk útját akarjuk járni, de ez azért van, mert csalódtunk a felnőttekben; Istent mondanak, de magukra gondolnak." A rendezőket szemmel láthatón zavarta a rendetlenség. A témától nem akartak eltérni. A beszélgetés ebéd után is folytatódott és visszapillantva kiderült, hogy mindvégig a feladott témával birkóztunk. Igaz lenne a vád? A konferencia nagy pozitívuma, hogy a legifjabbak vádbeszédét és kérdéseit nem hárította el magától botránkozással, nem igazolta önmagát. De valóban exisztenciális csalódással van dolgunk? A legkeservesebb csalódás az, amikor nem másokban, hanem önmagunkban csalódunk. Helyes-é a talán helyes felismerésből levont következtetés? Várhatunk helyes következtetést ott, ahol nem adtunk helyes kiindulást? Kérdezhetünk erre is, arra is: kinek van igaza, kik a pogányok? G.J. Kedves Testvéreim! Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára szóltam hozzátok magyar nyelvű rádióadásainkban. Közben elköltöztem erról a szigetről, melyen lelkészi szolgálatban voltam, egy másik gyülekezetbe, szülővárosomba, Stavangerbe Dél- Norvégiában. Hadd mondjak köszönetét a sok üdvözletért, mellyel magyarországi hallgatók köszöntöttek. Továbbra is naponként együtt vagyok veletek az imádkozás szolgálatában. Magyarországi sok kedves emlékem között van egy kis selyem terítő, melyet a budapesti zsidó múzeumban vásároltam. Sabbát-terítőnek hívják ezt a zsidók s arra használják, hogy a sabbát-kenyerekre terítik otthonukban. A sabbátkenyerek a családapa helyén vannak az asztalon a sabbát-napi vacsoránál. A terítő közepén héber betűkkel az az áldás van, amelyet a családapa imádkozik az asztalnál. E felírás körül széles keretben virágok, madarak, állatok és más szimbolikus képek vannak. Az érdekes az, hogy ez a tipikusan zsidó használati tárgy számunkra, keresztyének számára éppoly beszédes, talán még beszédesebb, mint a zsidók számára. A virágok és a madarak a széles keretben Jézus hegyi beszédére emlékeztetnek — tekintsetek az égi madarakra, figyeljétek meg a mezei liliomokat. Arra emlékeztetnek, hogy Isten végtelen szeretettel gondot visel mindenre, amit teremtett, s leginkább az emberekre, akik így szólíthatják őt: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. A virágszálak között egy pár stilizált szarvas ugrál a terítő díszítményeiben. Ezek a negyvenkettedik zsoltárra emlékeztetnek: Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten! A keresztyén művészetben és költészetben ezért a szarvas az olyan lélek jelképe, amely Isten békessége és üdvössége után szomjazik, amint énekeskönyvünk 356. énekében énekeljük: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, Lelkem Istent úgy óhajtja és hozzá fohászkodik. A terítő felső részén egy oroszlánt találunk, az állatok királyát. Az Ótestamentumban az oroszlán Júda törzsének jelképe, ehhez a törzshöz tartozott Dávid királyi nemzetsége s ebből a törzsből kellett Krisztusnak, a Messiásnak származnia. Mikor Jákob megáldotta fiait, ezt mondta: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljő a békesség fejedelme és a népek neki engednek" (1. Mózes 49,10). A budapest norvég kápolnában is megtaláljuk az oroszlán képét a kápolna falán — de ott Krisztus szimbólumaként van meg, amint ez a Jelenések könyvében is áll, az 5. fejezetben: „Győzött a Júda törzséből való oroszlán." A terítő négy sarkában egy kelyhet és két kenyeret, kalászt, szőlőfürtöt és egy hétágú gyertyatartót láthatunk. A kehely és a két kenyér, a kalász és a szőlő — zsidó jelképek is: a sabbát kezdetére emlékeztetnek, amikor a rabbi vagy a családapa megáldja a bort és a kenyeret. Ilyenkor azt az áldást mondják, amely nagy betűkkel ott van a terítő közepén: Baruch atta Adonaj Elohenu Melek haolam, hammosi lechem min haarec! Áldva légy te, örökkévaló Istenünk, a világ királya, ki a kenyeret a földből előhozod! De ugyanezek a szimbólumok: a kehely és a kenyér, a szőlőfürt, és a búzakalász a keresztyén művészetben is fontos szerepet játszanak. Ezeket megfolyt. 8. old. A budapesti norvég kápolna egyik ablaka 3
