Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-03-01 / 3-4. szám
Az egyház Svétziában Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az Egyházak Világtanácsának ezévi, negyedik világgyűlését — melyen a római katolikus megfigyelők nemcsak jelen lehetnek, de fel is szólalhatnak — éppen Svédországban tartják. Mert a svéd egyház részéről mindig szerették aláhúzni, hogy számukra az egyház katolicitásának — egyetemességének — kihangsúlyozása nem mellékes kérdés csupán, hanem komoly feladat. A nagyobb egységért szívósan kell dolgozni. Már a reformáció idején kerülték a túlságosan nagy megrázkódtatásokkal járó újításokat. Az istentisztelet nyelve az anyanyelv lett ugyan, de különben nemcsak a templom berendezését hagyták meg változatlanul, hanem még a liturgikus papi öltözéket — miseruhát — is megőrizték mind a mai napig, akárcsak a többi északi testvéregyházban. A püspöki hivatal átszármaztatásánál pedig gondosan ügyeltek arra, hogy az ősegyházból jövő folytonosság (successio apostolica) külsőleg is meglegyen. Ezt úgy vélték elérni, hogy az első evangélikus püspök avatásánál — ha nem is jószántából — a római egyház egyik püspöke is közreműködött. Mivel az ellenreformációval — legalábbis a saját hazájukban — nem igen kerültek szoros kapcsolatba az északi teológusok, érthető módon az ellenzékiség, a protestálás sem lett legfőbb jellemzője munkásságuknak. így a svédek is — a kevésbé polemikus helyzet következtében — megőrizték az egyetemes örökségből azt, ami evangéliumi szempontból nem volt kifogásolható. A reformátorok írásai mellett nemcsak Szt. Ágostont, de Assisi Szt. Ferencet, Vadstenai Szt. Birgittát és másokat is tanulmányozták és hirdették, hogy az ilyen szentekért az egész keresztyénség hálával tartozik az Istennek. A polémia helyett az egyetemesnek, a közös evangéliumi örökségnek a kihangsúlyozásában, a felekezeti határokon túl, meszsze hallatták szavukat olyan teológusok, mint Söderblom, Aulén, Brilioth vagy Nygren, hogy csak az utóbbi évtizedek legismertebb ökumenikus szellemű hittudósait, ill. egyházi vezetőit említsük. Gyakran hallható ökumenikus oldalról, hogy a svéd egyháznak — a protestantizmuson belüli különleges helyzete folytán — felelősségteljes szerepe van az ökumenikus munkában. Ezt századunkban Söderblom érsek vette észre elsőnek. Az első világháború után, 1925-ben, sikerült is összehívnia a stockholmi világgyűlést. Ez volt az első olyan ökumenikus találkozó, ahová nemcsak mint érdeklődő egyháztagok, hanem mint hivatalos delegátusok jöttek a részvevők. Mivel magyarországi egyházainkban (rokoni alapon) bőven kaptunk információkat a finnekről és egyházukról, a svéd egyházról is sok mindent megtudhattunk — ha erre nem is gondoltunk akkor. Finnország ugyanis az 1809-es orosz megszállásig Svédországhoz tartozott. Politikai története, de egyháztörténete is, igen sok szállal kapcsolódott Svédországéhoz. íme néhány példa a sok közül. Az érseki tisztség — evangélikus vonatkozásban — csak a svéd egyházban maradt fenn a reformáció után. Rajta kívül ma is azokban az egyházakban található csupán érsek, melyek egykor svéd területen éltek: a finn, valamint a balti országok egyházaiban. A finn papok, ill. püspökök öltözéke is azonos a svédekével, valamint az a szokás is, hogy az új püspök nyomtatott, könyvnyi nagyságú pásztorlevéllel fordul egyházkerülete gyülekezeti tagjaihoz és papjaihoz melyben kifejti álláspontját a különböző egyházkerületi, közegyházi vagy a különösen is aktuális teológiai kérdésekkel kapcsolatban. De talán legmeglepőbb felfedezésünk az lesz, hogy jól ismert „finn esti énekünk" (Ó, terjeszd ki Jézusunk oltalmazó szárnyad . . .) svéd ének, mégpedig a neves egyházi — ébredési — énekszerző, Lina Sandell-Berg szerzeménye. A finn ébredési mozgalmak közül a laestadianizmus svéd eredetű. Noha itt is erősek voltak a múlt század ébredési hullámai, ezek — néhány kivételtől eltekintve — nem válhattak egyházi közkinccsé úgy, mint Finnországban, ha-A lundi dóm 9. EURÓPAI MAGYAR EVANGÉLIUMI * í IFJÚSÁGI KONFERENCIA Växjö, 1968. ápr. 7—14 nem szabadegyházi képződményekké lettek — az egyházi élet nagy veszteségére. Ezzel magyarázható többek között, hogy a szekularizáció annyira általános jelenséggé válhatott, s hogy Svédország e téren még Franciaországot is túlszárnyalta, holott a keresztyénség kritikája itt jóval később kezdett csak érvényesülni. A templomlátogatottság alacsony számaránya a legfontosabb bizonyítéka ennek. Viszont az egyházból kilépettek száma ugyanakkor jóval 1 % alatt marad. Sokan az államegyházi státus miatt fennálló problémákban látják a közömbösség okát. Az egyház csak a jól kitaposott, régi utakat járja, holott korunk átütőbb, dinamikusabb munkát követel az egyház papjai és azok munkatársai részéről — mondják. Az érsekjelölt Krister Stendahl, aki jelenleg az amerikai Harward egyetem újszövetségi professzora, találó jellemzést adott hazája és Európa keresztyénségéről általában, amikor azt egy nagymamával hasonlította össze. „Egy olyan világban, ahol 2000 körül a keresztyének összlétszáma a világ lakosságának csupán 9 % - át teszi majd ki (ma 34 %), nem csoda, hogy a teológusok, egyházvezetők és egyháztagok belátni kényszerülnek, hogy az eddig elfogadott modell (séma), ami szerint a keresztyénséggel mint többségi egyházzal számoltak, tarthatatlan. Az emberek ma már úgy néznek az egyházra, mint a kulturális élet nagymamájára, akit az ünnepek, meg a nagyobb családi események alkalmával szokás csak meghívni. Sok kedves és főleg ünnepélyes vonása van, de nem várják, hogy a nagymama — a jelent és jövőt illetően — valami fontosat és figyelemreméltót is tudna mondani. így ott ül a nagymama (egyház) a maga hintaszékében, az egy helyben való menetelésnek e tökéletes szimbólumában . . . Mivel az egyház az örökkévalóság perspektívájával dolgozik, könnyen becsafolyt. 12. old. 9
