Utitárs, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1968-01-01 / 1-2. szám

XII. évf. 1—2 szám Megjelenik havonként ig68. január—február

ökumenikus vízió

Az Evangélikus Világszövetség kettős ünnepet ült múlt év október végén a dél-svédországi Lund városában. Húsz évvel ezelőtt itt írták alá a világszövetség alapító levelét és 450 éves jubileuma volt a reformációnak. A háromnapos rendezvény kimagasló eseménye volt az az előadás, amit Jan Willebrands püspök (Bea kardinális jobbkeze, a vatikáni Keresztény Egység Titkárságának titkára) és olvasóink kedves ismerőse, az Evangélikus Világszövetség strassburgi ökumenikus intézetének vezetője, Vajta Vilmos professzor tartottak.

Vajta Vilmos először arra mutatott rá, hogy a megigazulástan a reformáció számára nem egy tanítás sok más tantétel között, hanem az a kulcs, mely az evangélium közepéhez nyit kaput, hogy a Krisztusban nyert váltság örömüzenete sugározza be a keresztény tanítás minden szögletét. Ez a tanítás arra tart igényt, hogy a Jézus Krisztus evangéliumának egészét tolmácsolja — mint például a szeretet parancsa a teljes törvény foglalata — és mivel a reformáció az egyház katolicitásának alapját egyedül az evangéliumban látja, ezzel megkérdőjelezi a pápaság katolicitási igényét. Sem egyetemes egyházkormányzat, sem tévedhetetlen tanító hivatal fel nem jogosíthatnak erre az igényre. A reformáció kérdése a római egyházhoz: mi áll nála a megigazulástan helyén, miképp tolmácsolja az evangélium üzenetének egészét?

Talán meghökkentő az éles fogalmazás ilyen ökumenikus találkozón, de ez a nyíltság a valóságos szóértés feltétele. Innen indul a dialógus és ezen a

nyomon — az „egy szükségesére figyelve — juthatunk célba.

Előadása második felében Vajta Vilmos magával a dialógus kérdésével foglalkozott. Fejtegetését humorral is fűszerezte. A híres középkori egyházatya, Canterbury-i Anselmus (kb. 1033— 1109), klasszikus müvét (Cur deus homo?) üárbeszédes formában írta. Módszerét így indokolja: „Miután amit kérdések és válaszok segítségével vizsgálunk világosabb és ezért sokaknak kedvesebb, különösen a lassabb gondolkodású embereknek, választottam közülük egyet . . . hogy diskuráljon velem. Boso kérdez és Anselmus válaszol." A skolasztikus egyházatya ítélete szerint — folytatja Vajta Vilmos — talán mi mindannyian ilyen lassabb gondolkodású emberek lettünk, hiszen hajlamosak vagyunk — az értelmi világosság és a lelki közösség érdekében — a másokkal folytatott dialógus szükségességét

elismerni.

Nehézségeink vannak a módszerrel, mely szerint az egyik kérdez és a másik, a teológia tudósa válaszol. Ma nincsenek kész válaszaink. Feleletet nem a partnertől, hanem magától a dialógustól várunk. Tudós teológusok mondják, hogy a kérdezők nem csak gondolkodásukat inspirálják, hanem a válaszhoz is hozzájárulnak és kényszerítik őket, hogy viszont kérdezzenek és a kérdező válaszára várjanak.

A dialógus nem csak az emberi mazságkeresés egy lehető formája, hanem szükségszerűen következik az egyház adottságából is: a Szentlélek nem elszigetelt egyedeknek, hanem a hívek közösségében közli az evangélium igazságát. Korunk kereszténysége talán azért olyan megerőtlenedett, mert az egyházak egymástól elszakadtak és nem beszélgetnek egymással. Korunk ma ugyanazokat a kérdéseket teszi fel minden egyháznak és ugyanazon várakozással tekint is reájuk. Az evangélium igazságát kereső ökumenikus dialógus folyt. köv. old.

A lundi egyetem előtt. Balról jobbra: Vajta Vilmos, fosefson svéd érsek és Willebrands rk. püspök