Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-11-01 / 11-12. szám
A hit anyanyelve Az Evangélikus Világszövetség 1963 nyarán Helsinkiben tartott IV. nagygyűlése így nyilatkozott: „A ma embere nem kérdezi már (mint Luther kérdezte): miképp jutok kegyelmes Istenhez? Kérdése sokkal radikálisabb, elemibb: Isten, hol vagy? Nem Isten haragja, hanem távollétének érzete; nem bűnének súlya, hanem létének értelmetlensége alatt szenved. Nem a kegyelmes Istent keresi, hanem azt kérdezi, hogy Isten valóban létezik-e." A kérdéssel a växjöi konferencián is foglalkozunk. Támpontul Gustav Aulén svéd teológus „A dráma és a szimbólumok" c. munkáját vesszük. Aulén szerint Isten létének kérdése önmagában értelmetlen. Nincs egyértelmű istenfogalom. A kérdés az: miféle Isten az, akit vallók, tagadok. Alábbiakban az említett műből közlünk két rövid részletet. * A växjöi evangéliumi ifjúsági konferencia rendezősége köszönti a régi és a várható új konferenciázókat és ezúton kíván áldott karácsonyt! Január folyamán külön körlevéllel is jelentkezünk. * A jelképes beszéd a hit anyanyelve. Amikor a hit Istenről mond valamit, — szimbólumokra, képekre, metaforákra utalt. Adekvát nyelv nem áll rendelkezésünkre. Az ok nyilvánvaló. Isten, akiről a hit beszél, nem valami — egyebek között — a végesség világában, ami más tárgyakhoz hasonlóan analízis és exakt leírás objektumává tehető lenne. Isten nem tartozik a végesség világához. A rendelkezésünkre álló kifejezések viszont mind ebből a világból valók; ezért adekvát nem fixálhatnak mást, mint ami maga is ehhez a világhoz tartozik. Ezzel még nem mondtuk, hogy mindaz ami ehhez a világhoz tartozik, adekvát meghatározás és egzakt leírás tárgyává tehető. Éppen a legexaktabbaknak tekintett tudományok — a matematika és a természettudományok — kényszerülnek szimbólumokat igénybe venni. Ez áll messzemenően a költészet, a dráma és általában az irodalmi tevékenység azon törekvésére, hogy feltárja és tolmácsolja az emberi élet rejtett mélységeit. A jelképes beszéd nem az istenhit specialitása. De ebben az esetben az egyetlen nyelv, mely számításba jöhet. Ha itt akarnánk a jelképes beszédet vélt adekvát meghatározásokkal helyettesíteni és így Istent magát elemzés tárgyává tenni, az annyit jelentene, hogy „Istent" tárggyá tettük más tárgyak mellett, vagy „felett". Ebben az összefüggésben szólnunk kell hit és teológia viszonyáról. A teológia feladata, hogy feltérképezze és kifejtse a keresztyén istenhit értelmét és tartalmát. Ennek a feladatnak sok különböző oldala van. Ha a jelképes beszéd a hit anyanyelve, nyilván fontos feladata a teológiának, hogy ezt a nyelvet, ennek lehetőségeit és funkcióit megvizsgálja. A feladat elferdülne és eltorzulna, ha a teológia olyan igénnyel lépne fel, mintha többet és mást mondhatna, mint amit a hit juttat kifejezésre jelképes nyelvén; vagyis ha a teológia azt állítaná, hogy „Isten lénye" exakt leírását nyújthatja. A teológia ezzel feladná centrális feladatát, mely abban áll, hogy kifejtse az istenhit tartalmát, önkényesen operálna, tekintet nélkül arra, ami vizsgálata tárgyát kell képezze. A különbözőség — a teológia között, mely az istenhitet tekinti kutatása Svéd táj — Kronobergs slott, konferenciai telepünk szomszédságában 9. EURÓPAI MAGYAR EVANGÉLIUMI IFJÚSÁGI KONFERENCIA Växjö, 1968. ápr. 7—14 tárgyának és a között, mely Isten és „lénye" adekvát meghatározását célozza — az istenkép és az istenfogalom két terminusának szembesítésével illusztrálható. Egyik oldalon áll az „istenkép", mely az istenhit különböző istenszimbolumaiból, képeiből áll elő, a másik oldalon vélt racionális istenfogalom. Ha most már az a helyzet, hogy Istenről egyedül szimbólumok formájában beszélhetünk, nem vezet ez végzetes következményekre istenismeretünket illetőleg? Tehát, szeretnénk közbevetni, „csak" szimbólumokról van szó. Erre először azt kell mondanunk, hogy a szimbólum nem valami „csak". Ha a szimbólumot és a valóságot egymással szembeállítjuk, az a valóságtól idegen konstrukció. Mindenképp oly szemléletmód, mely a hit látásától teljesen idegen. Amikor a hit Istenről mint kőszálról, vagy mint szeretetről beszél, a legkevésbé sincs szó semmitmondó szimbólumokról vagy szavakról, melyeknek nincs fedezetük, hanem inkább olyasmiről, ami a hit számára a legteljesebb valóság. Másodszor. Az, hogy mi Istenről csak szimbólumok segítségével beszélhetünk, nem ismeretelméleti meggondolásra alapozott kései konstrukció, hanem mélyen gyökerezik magában az Üjtestamentumban. Az Üjtestamentumban természetesen nem találunk direkt filozófiai ismeretelméleti meggondolásokat, de maga a dolog — amiről itt szó van — ott van vitathatatlan. Jézus számára Isten az Atya, aki titkon van. Istenről nem nyújt elméleti tanítást, doctrinát, de amikor — János evangélista szavával élve — kinyilatkoztatja mi Isten, akkor ez képekben, hasonlatokban történik—amenynyiben nem direkt cselekedetekben. Pál teljességgel bizonyos felőle, hogy adatott nekünk ismeret Istenről, de ez az istenismeretünk a földi élet feltételei alatt „részleges", ellentétben azzal, ami lesz, amikor „teljességgel ismerünk" és „színről színre látunk". o
