Utitárs, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3-4. szám
Magyar ökumenikus nyilatkozat A külföldi magyar római katolikus és evangélikus ökumenikus bizottság közös nyilatkozata Stuttgart, 1967 Vizkereszt ünnepén «Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek» (Tit. 2, 11). Vízkereszt ünnepének ezen örömhírét vallva, ebből az üdvözítő kegyelemből élve jöttünk össze Stuttgartban, 1967 január 5.—6. napján, s mint a Rk. Magyar Főlelkészek Európai Konferenciája és a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközössége által kijelölt két ökumenikus bizottság, tartottuk megbeszéléseinket. Isten iránti mélységes hálával gondolunk arra, hogy Szentlelke az egyház szétszakadtságának évszázados mély sebét az egység ügye iránt érzett felelősség fölébresztésével kezdi köztünk is gyógyítani. A külföldi magyar katolicizmus és evangélilcusság megbízottainak ez az ökumenikus találkozója, tudomásunk szerint, a magyar egyházak életében az első ilyen természetű esemény. Történelmi felelősségünk tudatában, megbeszélésünk tárgya két főkérdésre összpontosult: 1) lelkészi munkánk ökumenikus szellemének, egységkeresésünk hitbeli alapjainak tisztázása, valamint 2) konkrét ökumenikus feladatok megvitatása, hogy helyi egyházaink, gyülekezeteink együttélése külföldön is Krisztus kegyelmének valóságát igyekezzék visszatükrözni. A reformáció 450. évfordulójának esztendejében közös örömünk, hogy ahelyett, hogy szakadásunk igazolására törekednénk, fölvetjük a kérdést: mi az, ami összeköt bennünket Krisztus szolgálatában? Együttes hittel valljuk, hogy ez Krisztus üdvözítő kegyelme, amely minden embernek megjelent. Ezt a kegyelmet akarja ma is, a mi szolgálatunk által is jelenvalóvá tenni az Űr egy elvilágiasodó, az istentelenség kisértésében hányódó és az emberiesség alapkövetelményeit sokszor fölényesen megvető nemzedék körében. Hálát adunk Istennek azért, hogy — az ökumenikus mozgalom gyümölcseként — ezen együttes szolgálat konkrét követelményeinek tudatára ébresztett bennünket. Mindez nem jelenti azt, hogy ne számolnánk történelmi helyzetünk adottságaival, amelyek híveink körében sokszor kérdésessé teszik az egység ügyét. Közös meggyőződésünk azonban, hogy a megoldás útját csakis problémáink őszinte föltárásával tuljuk előkészíteni. Megbeszéléseink során tehát nem titkoltuk el a fölmerülő nehézségeket, de határozottan elutasítottuk azt a magatartást, amely önigazsága hangoztatásával a másik fél fölébe akarna kerülni. Jól tudjuk, hogy csakis a múltért való közös felelősség alázatos megvallása teremthet jelen helyzetünkben olyan lelki légkört, amelyben a krisztusi megbocsájtás kegyelmének hívő elfogadásával keresni tudjuk a testvéri közösség új útjait. Örömmel állapítjuk meg, hogy a pápa és a II. Vatikáni zsinat megnyilatkozásaiban, főként az ökumenizmusról szóló dekrétumban, szintén ilyen irányban indult meg a kibontakozás. Őszintén reméljük, hogy — ennek visszhangjaként •— a mi helyi egyházaink, gyülekezeteink is tanúságot fognak tenni erről a krisztusi megbocsájtásból eredő kiengesztelődésről, hiszen mindennap így imádkozunk: «.. .bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek» (vö. Máté 18, 21—35: az adós szolga intő példáját). Megbeszéléseink során ebben a szellemben vetettük föl egymás között egyházaink együttélésének konkrét problémáit. Szakadásunk fájdalmas jelének ismertük föl, hogy Krisztus magyar híveit még megnevezésük is elkülöníti egymástól: az egyik részük kereszténynek, a másik keresztyénnek nevezi magát. Ezzel a kettősséggel a világ összes nyelvében egyedülálló megkülönböztetés honosodott meg nálunk, amelynek felekezeti kiélezése az egység keresésének csak ártalmára lehet. Megállapítottuk ugyanis, hogy csupán nyelvi természetű jelenséggel állunk szemben. A két szó ugyanannak a bibliai szónak (christianus) megfelelő régebbi és újabb kiejtési mód, — az Ap. csel. 11,26 szerint először Antiochiában nevezték így Krisztus tanítványait. Kérjük tehát híveinket, hogy addig is, amíg az egységes szóhasználat ki nem alakul, ne használják a két szót a felekezeti megkülönböztetés értelmében. Az a szándékunk, hogy a magunk részéről mi is felhasználunk minden rendelkezésünkre álló eszközt (sajtó, hitoktatás, megbeszélések stb.), hogy a kérdés nyelvészeti részét minél szélesebb körben megismertessük és az egységes mai szóhasználatot elősegítsük. A Krisztusban való összetartozásunk új fölismerését ne hagyjuk a szóhasználat sajnálatos kettősségével elhomályosítani! Örömmel tapasztaltuk megbeszélésünkön, hogy a Miatyánk és az Apostoli Hitvallás magyar szövegében javarészt csak jelentéktelen stílusbeli eltérések vannak. Ezen szövegek összeegyeztetése tehát könnyű feladat volna. Szükségességét azért is hangsúlyozzuk, mivel a közös hit keresésének útján a közös szövegben a Krisztusban gyökerező egységünk jelentős kifejezését látjuk. Az egymás megértésének lényeges feltétele egymás megismerése és az egymásfelőli téves információk gyökeres kiküszöbölése. Tudomásunk van arról, hogy hittankönyveink és kátéink révén az egyik egyház tanításáról, vagy történeti megnyilvánulásairól olyan téves ismeretek kerültek a másik egyház köztudatába, amelyek egyházainkat hamis okok alapján egymástól eltávolították. Szándékunk tehát, hogy az illetékes szerveknek ajánljuk hittankönyveink kölcsönös felülvizsgálását. Ehhez kapcsolódik az is, hogy fölhívjuk egyházaink figyelmét a kifogásolható információkra és a jövőben arra törekszünk, hogy az egymásról való tájékoztatás terén a tárgyilagosság alapkövetelményeinek megfeleljünk. Mindez nemcsak a hittankönyvekre, hanem egyéb sajtótermékeinkre is áll. Szándékunk, hogy figyelemmel kísérjünk minden ilyesfajta megnyilatkozást, hogy a testvéri együttélés szellemi kibontakozásának ezen a téren se legyen akadálya. Tudatában vagyunk ugyan az egyházaink között fennálló alapvető tanításbeli különbségeknek, amelyek leplezése semmiképpen sem lehet föladatunk, viszont hangsúlyozni kívánjuk azt is, hogy nem szabad tanitásbeli különbséget látni ott, ahol az nem áll fenn. A tiszta tárgyilagosság legyen eszköze annak, hogy a merőben helytelen értelmezésen alapuló válaszfalak ledőljenek, és csak Krisztus igazságának hűséges keresése, az ő igazságához való hűségünk lelkiismereti parancsa legyen az egyetlen ok, ha nemet kell mondanunk testvérünknek. Ennek kifejezése azonban ne a fölényes elutasítás, hanem az emberi fájdalom és a krisztusi szeretet hangján történjék. Egyházaink érintkezésének ezen humánus formája közös krisztusi múltunk és jelen hitvallásunk együttes követelménye. Egyházaink együttélésének legsúlyosabb problémáját talán a vegyesházasságok kérdése jelenti. Megbeszéléseinkben teljes őszinteséggel föltártuk ezt a problémát s az a szándékunk, hogy bizottságaink közös munkájában továbbra is foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Addig is, amíg új utak nyílnak a problémák mogoldására, tudomásul vettük a következőket: 1) Egyházaink lelkészei csakis a jelenleg érvényben lévő rendelkezések alapján járhatnak el vegyesházasságok megkötésé-7
