Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-02-01 / 2. szám
fbL4AX?Urí~' % f--------KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA IX. évf. 2. szám. Megjelenik havonként 1966. február. Aki az ún. fejlődésben levő országokba utazik, hogy ott segítsen a nyomorúságban élőkön, a legkevésbé várt kérdésekkel találhatja szemben magát. Indiában pl. kérdőre vonhatják: miért csak az embereken segít? Ez is ugyan olyan csúnya diszkrimináció mint a faji megkülönböztetés. Miért nem segít az állatokan is? A tehenek részére még igen kevés aggok házát építettek. Őket megölni tilos ebben az országban, de más állatokat is a jainisták szerint. Rokonai vagyunk az állatoknak — mondja a hindu és a buddhista. Ha meghalunk, újra születhetünk mint állatok. Ha biztonságos öregkort akarunk magunknak biztosítani, ezt az állatoknak is meg kell adnunk. Amig Indiában ilyen felfogás uralkodik, nehéz problémáikat megoldani. Az országban kb 200 millió tehén él. Menynyi éhező emberen lehetne segíteni, ha csak a legöregebbeket is levághatnák. Az európai lassan rájön, hogy azok a felfogások, képzetek, melyeket otthonról magával hozott, ebben az országban nem érvényesek. Egyáltalán nem magától értődő, hogy éppen az állat és ember között kell meghúznunk az éles határt, hogy az emberi élet a sérthetetlen, de nem az állaté. Meghúzhatjuk a határt ember és ember között, faj és faj vagf szolga és szabad ember között. De mehetünk olyan messze is, hogy azt az állat és növény között húzzuk meg. Az emberiség története attól vált azonban függővé, hogy e határt hol húzták meg. Ész-okokkal nem lehet u. i. bebizonyítani, hogy a határnak épen ott kell húzódnia, ahol azt mi meghúznak. Felfogásunkat mi az ószövetség népétől kaptuk; tőlük a keresztyénség vette át, s így jutott az el országainkba, mihozzánk. Hallatlan jelentősége volt történelmünk alakulására, emberszemléletünkre, szociális gondolkozásunkra. — Mindenfajta élet sérthetetlen. Nem, csak az emberi élet az, az állatot meg szabad ölni. Ez két különböző álláspont. Van egy harmadik is: hogy semmiféle élet sem sérthetetlen, mind az ember, mind pedig az állat élete elvehető, ha ez így szükséges. Sokféle nép vallotta ezt a felfogást. Ma az afrikai animizmusban találkozunk vele. Egy primitív zulu pl. — ha nem került a misszió befolyása alá — nyugodt lelki ismerettel éhezteti halálra öreg hozzátartozóit vagy végzi ki nemkivánt újszülött gyermekét. Ha az ember kérdőre vonja, csodálkozóan válaszolja: ezt csináljátok ti is háziállataitokkal. Minek kifogásoljátok az emberölést, ha ti magatok nyugodtan megölitek az állatokat? Mi igy próbáljuk elkerülni a túlnépesedést s így oldjuk meg az öregek gondozását. Sokkal olcsóbb és okosabb megoldás a mienk. Mi csak az értékes egyénéket tartjuk meg. — Mit válaszoljon az ember? Természetesen igaza van. Közönséges emberi szempontból olcsóbb ez a megoldás, s ráadásul bölcsebb is, racionálisan szemlélve a dolgot. Kiderül, hogy' az emberi élet sérthetetlenségének a gondolata csak vallási szempontból védhető és magyarázható. E magyarázatot évszázadok keresztyén nevelése véste bele népeink tudatvilágába, eredetét azonban már rég elfelejtettük. Az emberi élet sérthetetlenségéről vallott felfogásunk levegőben lóg, ha nem ebben az értelemben állunk ki mellette szemben azokkal, akik az ellenkezőjét hirdetik. Mielőtt a keresztyénség hozzánk érkezett, a mi őseink is hasonlóan cselekedtek. A nemkívánt újszülöttet minden vita nélkül kihelyezték az erdőbe. A nyugdíjintézményt helyettesítendő is voltak jó megoldásaik. Adám nevet ad az állatoknak. XI. sz.-beli festmény a San Pietro in Valle templomban (Olaszország). Ember és állat
