Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-01-01 / 1. szám
«Meg van írva» 17. Példázat a gazdagról és Lázárról (Lk. 16, 19—31.) Félreértések elkerülése végett tanácsos mindjárt elmondani erről a Lukács által megőrzött példázatról, hogy mii nem akart vele mondani Jézus. Nem akarta azt mondani vele, hogy a szegény Lázárnak szegénysége következtében jutott rész az üdvösségből. Mint ahogy a gazdagról sem prédikálta, hogy pokolbajutása egyenes következménye gazdagságának volt. Igaz, el kell ismerni, hogy Jézus beszédeiből mindig a szegények iránti részvéttel vegyes rokonszenv csendült ki. Meg az is, hogy szerinte «igen nehezen jutnak az Isten királyi uralma alá azok, akik gazdagok». Mégis ebben a példázatunkban semmi ok nincs az efféle következtetésre. A gazdag gazdagon élt, a szegény nyomorgott, s miután mindketten meghaltak, sorsukat tekintve, helyet cseréltek. De ebből az esetből kár lenne azt a következtetést levonni, mintha földi szegénységünk már eleve üdvösségre, gazdagságunk eleve kárhozatra predesztinálna minket. Jól tudjuk az írásból, hogy ebben teljesen szabad keze az Istennek van! Érdekes inkább azt megemlíteni, hogy ebbe a példázatba viszont Jézus egy korabeli közismert történetet épített bele, amelyben csakugyan voltak ilyen vonások. Ugyancsak ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget a kifejezéseknek, amelyek az «Ábrahám kebeléről», lángok közti vergődésről, enyhítő vízcseppről hangzanak itt el. Kár lenne e példázatra valami tisztítótűzről vagy eltúlzott túlvilági létről szóló tanítást alapozni! Jézus nyilván nem ezért mondta el e példázatát, ezt világosán tudnunk kell. — Talán csak arra figyeljünk most ebben az összefüggésben, ahogy itt Jézus össze nem keverhetően állítja be a két nagy hatalmat: az üdvösséget és a kárhozatot. Mind a kettő valóság, egyiket sem lehet elkenni, még Isten mindenható szeretetére való hivatkozással sem! Ahogy a példázat folyamán elhangzanak az éles válaszok, azok elég világosan mutatják, hogy nincs helye semmi, ún. humanisztikus célzattal elmondott mindent átfogó isteni szeretetnek, amelynek nem lenne két, erőteljesen elkülöníthető oldala! Hogy idézzük a példázatból az Ábrahám szájába adott mondatot: a kettő között «nagy közbevetés van». Nem valami «tudósítás a másvilágró/» ez a jézusi példázat! Bármennyire emlegetik is előszeretettel okkultista körökben, nem jogosult a példázat e célra való kisajátítása! Nincs benne szó pl. halottidézésről, mert bár Ábrahám és a gazdag beszélgetéséről olvasunk, de hiszen mindketten «túl vannak» a halálon! — Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy a sokat vitatott kérdésre: mi van a halál és az ítélet-feltámadás között? — e példázat azt az egészen el nem hallgatható sejttetést engedi meg, hogy ott valami «közbenső állapot» van. Hogy ebből mennyire lehet továbbspekulálni, az már más lapra tartozik! De amit ezen túl kispekulálunk, az már — spekuláció! * * * Jegyezzük meg magunknak jól, hogy ez a mi példázatunk Jézus legkönnyebbjei közé tartozik. Ne keressünk hát benne izgató kérdéseinkre választ, mielőtt magát a példázatot meg nem értettük önmagában. Azaz: ne komplikáljuk el a példázat megértését! Inkább, spekulációkba belebocsátkozás helyett, olvassuk el egészen a végéig! így jöhetünk rá magunktól is, hogy ami benne a gazdag és Lázár földi életéről elhangzott, csak előkészítő (igaz, intelem is egyben!) jellegű volt. Sokkal fontosabb — mert Jézus annak szánta! — Ábrahám és a vergődő egykorgazdag közti beszélgetés! E beszélgetésbe rejtette el Jézus a példázat csattanóját! De miről is szól a beszélgetés? Egyáltalán nem a túlvilágra tartozó dolgokról, hanem, hogy úgy mondjam, az embert nagyon is érintő «földiekről». A 24. vers szerint a gazdag Ábrahámhoz kiált irgalomért, azért amit Lázár már földi nevében benne hordott. Lázár u. i. ezt jelenti: Isten az én irgalmam! A gazdagnak nem volt rá szüksége, s most észreveszi, hogy igen-igen szüksége lenne rá. Nem kér sokat: csak a Lázár újjahegyén is elférő vízcseppet, hogy kínjai enyhüljenek. Ábbrahám keményen válaszol. De ne értelmezzük most a válaszát lelketlen keménységűnek. Habár összehasonlítja kettejük azelőtti helyzetét, ez inkább a Jézus által ismert elbeszélésbe illett bele. Ábrahám nem akart «visszaütni», de világosan elmondta, hogy az egyik vagy másik helyre való kerülés lehetősége végétért: mostmár nem lehet egyik helyről a másikra mászkálni! — A gazdag kénytelen tudomásul venni a megmásíthatatlant. S hirtelen, ott a szenvedések között, valami felgyullad benne, amit valamiféle szeretetnek lehetne nevezni: testvérei sorsa kezdi aggasztani! Talán, ami soha gazdag élete folyamán eszébe nem jutott, most egyszerre kötelsségként nehezedik rá! Megkéri hát Ábrahámot, hogy még élő 5 testvéréhez küldje el Lázárt figyelmeztetőül! Mondja el nekik, milyen kényelmetlen folytatása van a csak kényelemben, de önzőén és szeretetlenül leélt földi életnek. Mondja el, hogy rosszul berendezett és elpazarolt élet az! Ábrahám válasza lakonikus és könnyen keltheti ismét a kegyetlenség gyanúját! «Van Mózesük, vannak prófétáik, hallgassák azokat!» — mondja. A válasz tényleg elutasítóan kegyetlen lenne, ha nem tudnánk, hogy Jézus mennyit beszélt az Isten igéje, szava általi hívásról! Emlékezzünk a magvető példázatára, vagy a királyi lakomáról szólóra. S közben ne feledjük el, hogy Jézus ezt a hívást testesítette meg egész életével! Erre az Isten igéjére és ennek kikerülhetetlensegére hívja föl Jézus itt a figyelmet. Az Isten igéje mindent elmond. Tud irányt adni a születés és halál közti szakasz életfolytatásának csakúgy, mint tudósítani annak folytatásáról — ha úgy tetszik: az örökéletről vagy kárhozatról. Isten nem hagy bennünket bizonytalanságban, szavát bőkezűen, sőt kockázatot nem kímélve közli velünk. Gondoljuk el mit mond erről Jézus négyféle szántóföldről szóló példázata! Semmi sem drága neki, semmi kockázatot nem sajnál. De ez az egyedüli támpont is, az Ö beszéde. Ezt nem hiszi még most sem a gazdag! Hogyan is hinné, hiszen földi életében sohasem törődött vele. Gazdagsága, lakomái, barátai elfeledtették vele a figyelés fontosságát. Süket volt túlságosan, ahoz hogy hallhatta volna a hívó szót! S most is bizonyítékokat akar, kézzelfoghatókat: küldje el Ábrahám testvéreihez Lázárt, hogy ilyen nagy csoda elkápráztassa, sokkírozza őket! Egy halottnak majd csak hisznek! Szegény egykori gazdag! Hogy is gondolhatta azt, hogy nyílván szintén minden földi jóban dúskáló testvérei majd felismerik a «lehetetlen kasztból» származó egykori koldust! A kutyák által nyalogatott Lázárt! Ábrahám valószínűleg nem is erre gondol, amikor kiigazítja a gazdagot: «Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.» Értitek a példázatot? Gondoljatok csak arra, hogy Jézus Isten király uralma elérkezéséről szóló mondatát hogy idézte Márk: «Térjetek meg...!» Ami azt teszi Jézus nyelvén: itt az óra, elmúlaszthatatlanul! Most figyeljetek a hívásra! Aki ezt elszalasztja, lehet, soha el nem éri újra. «Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!» Ezért mondta el Jézus a példázatot! * # * Ne feledjünk el azonban még egy szempontot: Jézus e példázatban sajátmagának, az örök Igének sorsát is kiábrázolta már. Ö hívogatott, tanított, csodákat tett. Mégsem hittek neki. Sőt voltak meghívottak, akik lerázták őt, mások megvetették, ismét mások még megölésére is vállalkoztak! Nem hittek az Általa szóló igének! És aztán mi történt? Ö tényleg visszajött a «másvilágról». No, és hittünk 7
