Utitárs, 1966 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1966-10-01 / 9. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA X. évf. 9. szám Megjelenik havonként 1966. október. Reformáció Minden évben visszatér az evangélium egyháza a reformációra való emlékezésre. Ez évben is meg fogjuk ünnepelni, hogy Isten megújította egyházát az evangélium által. Magyar egyházunk ahhoz szokott, hogy október 31.-ét ünnepelje, mert ezen a napon Luther Márton a történelmi hagyomány szerint kifüggesztette 95 tételét a wittenbergi vártemplom falára. Akik az evangélikus Északon élnek, bizonyára felfigyeltek arra, hogy pl. a svéd egyházban egy évenként változó, a király által megszabott országos «imanap»-on emlékeznek meg a reformációról. Ezzel is kifejezésre jut, hogy a dátum kérdése tulajdonképen nem a lényeges a reformáció megünneplésénél. Tó ezt emlékezetünkbe idézni, mert nemrégen egy katolikus egyháztörténész azt a tételt állította fel, hogy Luther a jelzett napon nem függesztette ki tételeit s ez inkább csak egy későbbi monda. Szerinte a tételek ugyan az adott időpontban elkészültek, de Luther tulajdonképen nem a nyilvánosságnak bocsátotta rendelkezésére, hanem elküldte illetékes püspökének, hogy az egyházban elterjedt visszaélésekre orvoslást kérjen. Ha ez így van — s valóban sok jel mutat erre! — akkor egy katolikus teológus segített el bennünket ahhoz, hogy a refformáció egy alaptételét egy döntő ponton igazoljuk. A reformáció ugyanis nem szándékozott egyházszakadást létrehozni. Megújulásra akarta az egyházat hívni, s vissza akarta kényszeríteni ahhoz a forráshoz, amelyből egyedül élhet az egyház, s amely egyedül biztosítja egységét, vagyis az Úr Jézus Krisztus evangéliuma. Luther a bünbocsánat árúbabocsátása ellen megszövegezett tételeivel ezen engedelmesség követelményét juttatta kifejezésre. Sőt engedelmes akart maradni egyházi felsőbbségéhez is, amikor elküldte neki a tételeket, s tőle várta a baj orvoslását. Csak azután, hogy az egyház hivatalosai nem voltak hajlandók hallgatni a megtérésre hívó evangélium szavára, sőt a reformátort az egyházból kiközösítették, szakadt meg az egység s következett be az a tragédia, melynek immár négy és fél évszázados története van. Ennyi idő eltelte után jogos-e még a reformáció követelménye? Sokan utalnak arra, hogy az évszázadok elmúltával sok minden megváltozott a római katolikus egyházban és nyílvánvalólag a reformáció egyházainak története is sok mindenre megtanít. A nemrégiben befejezett második vatikáni zsinattal kapcsolatban is sok szó esett a reformációról. A katolikus egyház a zsinaton megindított egy ma még beláthatatlan következményekkel járó megújulási folyamatot. Négyszáz esztendővel ezelőtt a tridenti zsinaton a katolikus egyház az önvédelem metódusával nemcsak elzárkózott a reformáció elől, hanem azt el is ítélte. A reformációtól való félelmében még inkább egyoldalúlag megerősítette azokat a tanításokat, amelyeket a reformáció az evangéliumra hivatkozva bírált. A most beffejeződött zsinat igyekezett átesni ezen a félelmén. Több olyan rendelkezést hozott, melyek a reformáció programján is voltak: bevezette az anyanyelvet, hangsúlyozta a gyülekezet aktív részvételének a szükségét a főistentiszteletben, első ízben foglalkozott a laikusok egyházi szolgálatának a kérdésével s a reformáció által hangsúlyozott egyetemes papság gondolatát a laikus szolgálat alapjaként elismerte. Tovább is lehetne menni: rámutathatnánk a Szentírás új értékelésére s a biblikus megújulás követelményére. Mindez csak egy generációval ezelőtt is elképzelhetetlen volt. Igaz ugyan, hogy a katolikus egyház ma mindezek láttán igyekszik bizonyítani változhatatlanságát és töretlen folytonosságát. Ezen alapelvet azonban a történelem tényei a gyakorlatban megcáfolták. Mi történik a jelenben? Vannak katolikusok, akik azt tartják, hogy a zsinat sokban eleget tett a reformáció követelményeinek s rövidesen mi se lehet annak akadálya, hogy a reformáció hívei «visszatérjenek az anyaegyházba». Vannak viszont protestánsok, akik azt tartják, hogy a zsinaton semmi se történt, ami a reformáció iránt megértést mutatna s ezért Róma továbbra is megmaradt a réginek s csak tiltakozó szavunkat, «protestánsunkat» szólaltathatjuk meg veleszemben. Minden bizonnyal mindkét válasz téves és nem látja azt, ami igazában történik. Ha ugyanis a katolikus egyházban ma már nem látszik mindaz elvetendőnek, amit a reformáció az evangélium alapján szükségesnek látott, akkor minden valószínűség szerint a katolikus egyház kezdvisszatérni ahhoz az egyetlen fundamentumhoz, amely az egyház számára vettetett. S ha ez megtörténik, akkor a reformáció egyházának sem lehet öntelten a maga igazságában büszkélkednie. Inkább azt kell megvizsgálnia, hogy hűséges maradt-e elhivatásához? Ha ezt a kérdést
