Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1965-01-01 / 1. szám

Egy elfelejtett „isteniéi tanító az Alföldön”* IDÉN 430 éve, 1535-ben, a krakkói Vietor Jeromos nyomdájában párszáz ol­dalas irat jelent meg. Utolsó lapján Peré­­nyi Gáborné címere látható. Elejéről mit sem tudunk: ki tudja, mi lehetett a címe, s ki és kinek ajánlhatta, az akkori szokás szerint? Irodalomtörténészek adtak neki később címet, vagy legalábbis így emle­gették: «Krisztusról meg az ő egyházáról és az Antikrisztusról meg annak egyházá­ról»- és valahonnan később a szerző ne­ve is előkerült: OZORAI IMRE. A könyvecske témája a maga korában egyáltalán nem hatott idegenül. A re­formáció nagy előretörésének idejében vagyunk: ponyvaként terjednek a hité­pítő, ill. hitvitázó iratok. Van ebben a korban valami a megszállottságból: mintha egyszerre mindenki vallási, job­ban mondva, hitkérdésekről szeretne tár­gyalni! Mintha a középkor nagy gondol­kodási egysége itt is megingott volna: az embereket egyszerre egyénileg érdekli a hit kérdése és titka. Ozorai ilyen értelem­ben nem kelthetett hát különösebb feltű­nést. Mi mégis ki kell emeljük Ozorai mű­vét e korbeli divatozó irástömegből. Szá­munkra sokkal nagyobb jelentőségű a mű. Ahogy azt Horváth János írja: «__az első protestáns szellemű könyv a magyar nyelven nyomtatottak között __» Fon­tossága eredetiségében van, hiszen idegen művek magyar fordításban azelőtt is meg­jelentek már. Kutatók Ozorai stílusának és nyelvének gördülékenységéből arra szerettek volna következtetni, hogy Ozo­rai már példák nyomán írt, műve tehát már valami elveszett magyarnyelvű prózai termékekre épített. Ha ezt több ok miatt nem is valljuk, tény, hogy Ozorai művé­től kell számítanunk az önálló magyar­­nyelvű (még hozzá szép magyarnyelvű) prózai irodalom korát. A Pázmányt, Zrí­nyit, Kisfaludyt Jókait, Mikszáthot, Mó­­riczot felmutatni tudó magyar prózairo­dalom ősforrásánál mozgunk hát, ha Ozo­rairól szólunk. Ilyen értelemben kevés ennyire fontos — no és elfeledett — dá­tum van irodalomtörténetünkben! # * # Mi evangélikusok különben is büszkén emlékezünk meg Ozorairól: Luther első magyar tanítványainak egyike a szerző! Úgy tudjuk, hogy Sylvester és Dévai Má­tyás után harmadikként került ki Witten­­bergbe, ahol minden bizonnyal magától Luthertől és Melanchtontól tanulhatta a reformáció tanait, de legfőképpen ott szívhatta magába annak egész levegőjét. Büszkék vagyunk tehát arra, hogy itt is, mint a magyar kultúra annyi fontos for­rásánál, a reformáció hatása alatt álló prédikátor ajándékozta meg népét! Magáról Ozorairól igen gyérek az is­mereteink: a tolnamegyei Ozoráról kellett — neve után — származnia, s ha Krak­kóban és Wittenbergben 1530—31-ben diákoskodott, valamikor a század elején születhetett. Tudjuk, hogy járt Szatmár­­ban a Drágfyaknál (Szikszai Fabriciusz Balázs egyenesen azok pártfogolt jaként emlegeti), a tiszaparti Nyalábvár Perényi­­kúriáján. (Itt érte volna el, hogy a fia nevelését a katolikus Komjátira bízó Frangepán Katalin lett a Karkkóban megjelent luteránus mű patrónája?). De tudjuk, hogy mindenekelőtt Békésen mű­ködött a Nadányiak és Massayak párt­fogása alatt. Lehetséges, sőt biztos, hogy amikor később Bornemissza Péter az Al­­főldön dolgozó «sok istenfélő tanítókról» írt, Ozorait is ezek között értette. A «Krisztusról meg az ő egyházáról és az Antikrisztusról meg annak egyházá­ról» igen érdekes munka. A régi vitaira­tok stílusában kérdez és ad választ e kér­désekre. Kérdései és feleletei szép magyar nyelven Írattak, de az idézeteket gótbetűs latin szöveggel közli. A Szentírást alapo­san ismeri Ozorai: már ebben is látszik wittenbergi iskolázottsága. Az írás mind­két részét egyformán használja és nem zavarja, hogy Krisztus istenségét ótestá­­mentumi idézettel világítja meg, vagy Mózes alátámasztására Űjtestámentumot citál. Ennél is érdekesebb azonban, hogy Ozorainál a bibliai idézetek egyházatyák­tól vertekkel sűrűn váltakoznak. Itt igazat kell adnunk annak a kutatónak, aki eb­ben nem Ozorai szerzetesvoltának bi­zonyítékát látja, hanem rámutat, hogy ez is Wittenbergre utal. Hitvallási irataink közkezdvelt mód­szere volt ez: egyházatyáktól vett idéze­tekkel kimutatni a «pápisták» tévelygé­seit. A könyv gördülékeny és olvastatja ma­gát. Távol áll tőle a későbbi időkből is­mert vitairatok komplikáltsága és nehéz­kessége. Szép magyar stílusú. Példáit a legegyszerűbbek is megérthették. Idéz­zünk csak egyet a rossz papokról: «... hát efféle pap nem kiilömb az tehén pásztor­­tűi, kinek sem szeme, sem lába nincsen, mert amiképpen az ilyen pásztor meg nem őrzi a csordát, azonképpen az ilyen pap meg nem őrzi a Christusnak juhát.» * # * HA VALAKI szemünkre vetné, hogy a mai felekezetközi beszélgetés idején kell-e éppen vitaíiókta emlékeznünk, ak­kor még csak annál inkább érezzük jogo­sultnak az Ozorai «újrafölfedezésére» va­ló hivogatást! Munkája érdekes fényt vet Bolond nemzedék, bolond emberek Megy. Megy. Nem keresi a célt, Nem néz a magasba, Csak az útjára tekint, A lába elé. Megy. Megy. Nézi: merre jobb az út; Arra semmi gondja, hogy hova jut rajta, Csak megy, csak megy, mert valami hajtja A célja felé. Megy. Megy. De hogy érjen célhoz, Ha nem tudja: merre? Nincs irányítója: Nincs acélos lelke. Hol jobbra tér, hol balra, Mert hol ez, hol az hajtja: Száz lélek bújt belé. Megy, megy Kergülten körbe-körbe És sohasem jut előbbre, Mert nem néz soha többre, Csak a földre A lába elé. Vak ember! Ha látja És ha fáj vaksága: Többé nem az útjára tekint A lába elé, Hanem hazug, kitalált Célok felé. Borzalom! Ez valami átok, Hogy így vakon körbe botorkáltok, Céltalan élet, vagy álmodott cél, Ostoba lélek, mely bennetek él S félrebeszél. Ahol nincs fejlődés, A pusztulás az úr; Vagy haladunk tovább Vagy minden elpusztul. A fejsze a gyökérre vettetett. — Bolond nemzedék, bolond emberek! f Földváry-Boér Elemér (Irta 1946-ban, 16 éves korában) a reformáció korai idejére hazánkban. Kifejezetten luteránus szellemű könyvet írt Ozorai, ez azonban nem a később, saj­nos, megszokott polemizálás értelmében veendő. Tudatosan ír a reformáció szel­lemében, de ezt a tudatosságot még nem mérgesítette el a Pázmány-korszak gyűlö­lete és élet-halálra menő viaskodása. Ozorai — tévedés ne essék! — nem azt mondja, hogy a reformáció lenne a Krisz­tus, a pápások pedig az Antikrisztus egy­háza! Sőt azt sem, hogy a pápisták min­ifolyt. a köv. oldalon) 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom