Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-08-01 / 7. szám
Pósfay György: Útra való Voltak idők, amikor az emberek jobban úgy érezték, hogy utasok és «zarándokok» itt a földön, mint ma. Ennek az oka nyílván az volt, hogy az emberiség többsége nem várasokban lakott, ahol a környezet változása nehezebben megfigyelhető, hanem közelebb élt a természethez és a körülötte történő változások azt a benyomást tették rá, mint az utasemberre a mellette állandóan változó táj. A másik ok az, hogy régebben az emberek általában sokkal több «meglepetéssel» számolhattak, mint ma, különösen az evolúció és nem a revolúció útját választó nyugati világban. Ha napjaink egyformává válnak és a küzdelem kezd kiveszni életünkből, hajlandóak vagyunk az életet statikusnak elképzelni, nem úgy mint azok, akik körül állandóan «zajlik az élet». Igaz, nekünk magyaroknak bőven kijutott az utóbbi évtizedekben abból a figyelmeztetésből, amely hangsúlyozza, hogy minden látszat ellenére utasok vagyunk! Gondoljunk csak arra, hogy legtöbbünk évtizedekkel vagy csak néhány évvel ezelőtt hányszor hallhatta ezt a kérdést: «És te hová igyekezel?» És hányszor kellett magának is rádöbbennie arra, hogy utasemberré lett, de nem olyanná, aki vakáció céljából indult el, hanem akinek az élete vált «utazássá», és sok minden, ami az életében ettől kezdve történt, utas-voltának a függvénye lett. Annak ellenére, hogy jobban megtanulhattuk a leckét mint mások, hajlamosak vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk utas-voltunkról. E téren környezetünk hatása a legnagyobb erő. Pedig nemcsak a Szentírás hasonlítja az emberi életet utazáshoz, vándorláshoz. Utalhatnánk irodalmi alkotásokra, olyanokra is, amelyek nem keresztyén talajon születtek meg, vagy valami másra, hogy az ellentét még nagyobb legyen: a keleti országok újságjaira, amelyek szívesen hasonlítják a népek életét utazáshoz, hiszen előszeretettel használnak ilyen kifejezéseket: «A szocializmus útján haladunk..» Mit igazol ez? Nem mást, mint azt, hogy a Szentírás nagyon jól kifejezi legmélyebb emberi érzéseinket, amikor az életet utazásnak nevezi! Érdekes azonban, hogy a bölcselők tanításában, az irodalomban és egyéb székül áris összefüggésekben az utazás gondolatával mindjárt felbukkan a honnan és hová, a mi okból, mi célbői kérdése. Igen sokszor ez a pont az elmélkedésben a végállomás, és a filozófusok, 12 János ev. 6, 41—58. írók, tudósok bizonyos szomorú rezignáltsággal bevallják, hogy ezekre a kérdésekre nem tudnak felelni. Régen azt mondták a pestiek ("nyílván még a Millénium előtt), hogy az élet olyan, mint a Sugárút (később Andrássy-út, ma -— úgy tudom — Népköztársaság útja): sehol sem kezdődik, sehová sem vezet! Itt jut eszembe, hogy e borongós életfilozófia egy másik pesti úttal kapcsolatban is kifejezésre jutott. A Kerepesi (ma Rákóczi) úthoz is hasonlították az életet, mert annak az eleje színház (a mai Múzeum-kőrút sarkán állott a régi Nemzeti Színház), a közepe kórház (Rókus), a vége temető. — Akik ebből a nem nagyon megnyugtató gondolatkörből ki akartak törni, azok vagy az idealizmusba menekültek, mint pl. Goethe, aki az újplatonizmus gondolatait elevenítette fel («Des Menschen Seele gleicht dem Wasser»), vagy, mint i marxisták, egy utópisztikus paradicsomot rajzoltak meg célként, kiindulópontként pedig Darwin elméletét kapcsolták tanításuk elé. Nos, bármennyire sokszor állítják is azt, hogy a vallás elfordítja az emberi gondolatokat a hétköznapi valóságtól, ki kell jelenteni, hogy a Szentírás nem tartja a kezdet és a vég problémáit a legégetőbbeknek, hanem igen sokat szól az «útközben» kérdéseiről. Már az Ószövetségben olvashatunk arról, hogy a vándorló zsidó nép nemcsak egy ígéretet őrzött meg szívében Istentől nyert ajándékként, hanem azokra a vándorlás alatt megtapasztalt áldásokra is is így tekintett, amelyek elindulása óta kisérték életét, pl. a szabadulás eseménye, átkelés a tengeren, felhő, tűzoszlop, manna, ivóvíz, segítség ellenség előtt, más bajok között, bűnbocsánat stb. Ezek az események tették számukra személyessé Istent. Az Újszövetségben sincs ez másképen. Bár Jézus kitűzte a célt, kijelölte az útat — ne felejtsük el: a keresztyéneket, mielőtt «keresztyéneknek» (krisztusiaknak) kezdték volna hívni, «az út követőinek» nevezték (Csel. 9, 2), — de adott útravalót is. Önmagát. Amíg Vele voltak a tanítványok, addig nyugalmuk, békességük, biztonságuk volt. Amikor magukra maradtak, azonnal megriadtak. (Lásd: a hajóban alvó Jézus történetét.) Mikor eltávozott körükből, akkor is gondoskodott arról, hogy legyen követőinek «útravaló»-juk. Állandóan hangzó beszédében, a keresztségben megnyilatkozó szavában, de különösen az ö végvacsorájának a megismétlésében hagyta tanítványaira gondoskodó szeretetének és jelenlétének a bizonyságát. Az utóbbira utal nyilvánvalóan a mai csoportmegbeszéléseken megtárgyalandó szentírási szakasz. Jól megmutatja azt is, hogy az, amit Krisztus útravalónak szánt (saját maga!), már a kezdet kezdetekor sem volt olyasvalami, amit ellentmondás mélkiil mindenki el tudott fogadni. A keresztyén egyház története arról tesz bizonyságot, hogy ez később sem volt másképpen. De akik hittel táplálkoztak az útravalóból, azok számára mindig könnyebben és reménységteljesebben ment az életúton való vándorlás, habár külsőleg nem volt könnyebb dolguk, mint másoknak. Az elmúlt hónapokban a délkaliforniai egyetem pszichológia-professzorának szerkesztésében egy könyv jelent meg (Herman Feifel: The Meaning of Death) a haldoklásról. Sok orvos, pszichológus, pszichiáter világítja meg ebben a témát különféle szempontból, mindig tapasztalatokra utalva. Majdcsak mindegyik tanulmányíró utal arra, hogy ezen időszak borzasztóságát sem annak lerövidítése, sem szenvedés-jellegétől való megfosztása nem csökkenti. Legtöbben szólnak arról is, hogy a vallás, a hit milyen segítséget tud ilyenkor nyújtani. Dr. Mayo Charles sebész, a híres rochesteri Mayo klinika most nyugalomba vonult vezetője, egy érdekes nyilatkozattal fejezi be mondanivalóját: «Azt remélem, ha meghalok... lesz valaki velem, aki szeretek, — akinek megfoghatom a kezét.» A halál kérdésével foglalkozó modern orvos ezt bizonyára nem képletesen, hanem fizikai értelemben mondotta. De általános igazságot is kijelentett ezzel. Halni jobb úgy, hogy valaki velünk van. De — élni is jobb így! Ezt a «jobb életet» adja az Úrvacsorában a velünk lenni akaró Krisztus. (Urvacsorai előkészítő az ifjúsági konferen cián.) UTtTMl Monatsblatt für ungarische Lutheraner im Ausland. Redakteur und für den ln halt verantwortlich: L. G. Terray, Prestegárden, lnnsmftla, Norge. Mitglieder des Redaktions aus schuss es: István Gémes C. P. 6452, Sao Paulo, Brasil, Lajos Kótsch. Mosel Str. 40, Stuttgart-Münster, Deutsch land und Robert Pátkai, 36 College Road Wembley, Middlesex, England. \l L TIOENS KRAV, KRISTIANS
