Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1965-08-01 / 7. szám

ők meg talán el is felejtették. Ez volt a hatodik konferencia, tizennégy országból száznyolcvanhárman fordultak meg rajta. Annakidején sílécek támaszkodtak a trysili tanya oldalának: a résztvevők vagyona; autópark vesztegelt most a svájci vendégház előtt. Volt, aki majdnem kétezer kilométert hajtott Stockholmtól Bázelig.

Hamarosan rájöttem, hogy amint évezredes csúsztatásokkal a kőzetben, évek alatt a magyarság mozgékony testében is új rétegződéseket hajtott végre nagyságos urunk, az Idő. Akiket fiatalon világgá szórt a forradalom, már kész emberek, veteránok itt és jóformán mindent pótoltak számra nagyobb nyugati éveinkből: egy hullámhosszra vannak hangolva «negyvennyolcasok» és «ötvenhatosok». Első találkozásunkon azon töprengtek, mi lesz, mi legyen a gyermekük nyelve, körülöttük az utánpótlás már saját nyelvével elégedetlen. Mert szétszórva ott ült az örökké vető élet új termése is: idegen középiskolák neveltjei, akik irracionális hűségtől serkentve most pótolják, önként, magyar nyelvi, irodalmi és történelmi tudásukat, kezdik feltölteni hiányos nyelvkincsüket. Visszagondolva, gyermekjáték volt 1960-ban, a nagy korkülönbség ellenére az «ötvenhatosok»-hoz férkőzni, hiszen Révai József és Kucka Péter mellé ők Berzsenyit is megtanulták. Egyeztek a kulcsaink a belső zárakban, csak nyugateurópai hullámhosszainkat kellett egyeztetni, hogy mégegyszer éljek a hasonlattal. Idén, első Ízben, olyanokhoz is kellett beszélnünk, akik véletlenül se találkoztak Berzsenyivel az iskolában. De mondhatom, attól még nem csökkent a mohóságuk.

Végül ott ült, latolgató figyelemmel, otthonosan egy harmadik magyarság. Diákok, diáklányok, akik pár hónapra kint bolyonganak. Önerejükből, nagy leleménnyel, szívósan, mint szú a fában, gyökér a beton alatt. Viszonylag szerencsésebbek, mint voltak, kiszóródásuk előtt, a veteránok: változatlanul ők is tanulják otthon Berzsenyit, a nyugatról viszont eleve sokkal tájékozottabbak. Amiről viszont alig tudnak, az éppen a haza közelmúltjának igalmas fejezete: a huszas és harmincas évek. Elsikkasztja a rágalom, délibábbá szövi a legenda. Ez is, az is a valóságot torzítja két végleten.

Űj Ég, Új Föld volt a svájci konferencia címe. Öt irodalmi est egészítette ki Bázelben, Zürichben, Genfben és Bernben. A két utóbbi Illyés Gyulával foglalkozott, egyet a párizsi Magyar Műhely munkatársai tartottak. A címet — Új ég, új föld — Péter apostol második leveléből vették: «De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik». Ez a levél válaszolt a csúfolódóknak, hogy hol késik hát a Megváltó ígért második eljövetele? Tudta Pé-2

tér, milyen zavart kelt a kétkedő gyengékben a gúnyolódás. «Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim,

— írta — hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.» Az evangéliumi szeretet és kitartás egyik legerősebb áramfejlesztője ez a pár mondat.

Egyházi részről a stockholmi, kölni, caracasi, bécsi, brünigi lutheránus, a genfi, bázeli és kasseli református lelkész és dr. Vajta Vilmos teológiai tanár, a második vatikáni zsinat hivatalos megfigyelője beszélt a protestáns, katolikus és agnosztikus hallgatókhoz a választott levélrész alapján. Ide kell sorolnom a vezérlő témától többé-kevésbé független délutáni előadások közül Barth, a tekintélyes bázeli teológus egyik magyar tanítványának meleg hangú, megértő fejtegetését Ujszászy Kálmán, tiszántúli egyházkerületi főgondnok 1964 októberében Miskolcon mondott székfoglaló beszédéről. A konferenciát dr. Heinrich Ott, a bázeli református teológiai kar dékánjának németnyelvű előadása s a végzett munka kiértékelésére összegyűlt diákparlament rekesztette be. Ezen a Pax Romana, a Genfben székelő szabad magyar főiskolai szövetség s a hollandiai Mikes Kelemen Kör küldötte is felszólalt.

Szabó Zoltán előadásában csillogó eleganciával s világlátott iróniával vázolta azt a láthatatlan vízválasztót, amelyen az európai ember két fajtája, az északi sörivó s a déli borivó elhelyezkedik, Második előadása — személyes emlékekből merítve

— a magyar közelmúlt egyik ismeretlen fejezetét szellőztette: a negyvenötös kormány debreceni napjait. Megtévesztő volt a humora; kevés jót tudott mondani a Bika szállóba szorult országnagyokról, annál több dicséretet a magára utalt nép önkormányzó képességéről. Dr. Tóth János genfi magántanár, a Nemzetközi Jogászbizottság tagja arról beszélt, hogy mennvire érvényesülnek az emberi jogok egyfelől nyugaton, másfelől a népi demokráciákban; e jogok védelmét, tudvalevőleg, 1948 december 10-én az Egyesült Nemzetek közgyűlése ünnepélyes nyilatkozatban jelentette ki. Olyan az ember szépérzéke, hogy szabatos előadásban még lesújtó közlés is elviselhetőbb, Tóth János kristályos fogalmazását azonban óvatos derűlátás jellemezte, amikor rátért a keleteurópai változásokra, mintha száz év múltán Arany sejtelmét igazolná egy másfajta és mégis hasonló helyzetben.

És vissza nem foly az időnek árja,

Előre duzzad, feltarthatlanúl,

Csak szélein marad veszteg hínárja,

S partján a holt víz hátrakanyarul...

Egy napra a konferencia bement Bázelbe — kell-e mondani, hogy a körsétán egy odatelepült magyar építész volt a vezető? — s meghallgatta Peter Dürenmatt külpolitikai helyzetképét. Az előadó a Basler Nachrichten főszerkesztője és a Magyarországon is nagyra, kissé túl nagyra tartott drámáíró testvéröccse. Szente Imre, svédországi magyar tanár Illyés Gyula prózaversein kimutatta a hatvanhároméves költő megújulását; magam — némiképp az első, trysili előadáshoz kapcsolódva -— számot adtam két fiatalabb nemzedék előtt hatvan esztendőmről. Magánéletemről amennyit jónak láttam, keveset, annál többet a korról, amely dajkált, nevelt, paskolt és megforgatott maró savaiban. Palackpostának szántam a vallomást, mielőtt elnémulok, tanúskodásnak egy rejtegetett korszakról, a félmúltról, amelyen nincs rejteni valónk, mert volt ugyan elég szégyene és szomorúsága, — s azt nyomban feltártuk! — de volt heroizmusa is, már amennyire egy szétszabdalt országtestben a közös dunai kaloda megengedte.

Bázelt 917 körül fölégették a portyázó, pogány magyarok. Hamvadó templomára, a máglyarakásra, hogy alapos legyen a munka, ráfektették sülni a püspököt, Rudolfot is. Nagy tettük — hírünk a világban! — meg vagyon örökítve falbavésett írással az áldozat kőkoporsója felett, a dómban. De a Rajna túlsó partján, Kanizsay János sasmadaras címere körül egy másik templom tizenötödik századi, figurás ablakai már egészen másfajta Magyarországról tanúskodnak: Szent László pogányírtó csatabárdján, Szent Erzsébet rózsáin tűz át a napfény. S a hamvaiból feltámadt dóm, ahol a felírás pogány magyarokra emlékeztet, egyúttal örök nyugvóhelye Rotterdami Erasmusnak, a bibliás humanistának, aki tudtán kívül az úttörő magyar reformátorokat népszolgáló pályájukra bátorította. Bázel protestáns hitre tért; ebben a városban jelent meg Ráckevén lett halála után, 1585-ben a hányatott életű, de Európaszerte becsült Szegedi Kis István nagy hittani munkája, a Theologiae Sincerae. S hogy mely jókat jelentett vala Erdélynek és Magyarországnak a Basileában tanult, nyomdaalapító brassai Hontérus János megtöltözése betűkkel, elmondja az enyedi Pápai Páriz Ferenc emlékeztető versezete 1702-ben:

Mert Hontérus János Erdélybe érkezek, Ki Basileában immár régen lakék, Könyvekkel s Betűkkel ott ő megtöltözék, Melly kezdetből Erdélyi Jó gyarapodék.

Jövőre Hollandiában lesz a konferencia. Ha valahová, leginkább ide fordulhat, önvizsgálat közben, méltó s egyúttal óvó emlékekért a magyar protestantizmus. Amszterdam, Utrecht, Leiden nevelte Apáczai Csere Jánost és Tótfalusi Kis Mik•i *