Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-06-01 / 6. szám
I 91 ELO VIZ Ezt cselekedd — és élsz! 5. Életet adó indulat «Egy samaritánus pedig, aki úton volt, hozzáérkezett és mikor meglátta, könyörületességre indult. És hozzálépett, bekötötte sebeit, olajat és bort öntött azokra. Azután feltette őt saját barmára, elvitte egy vendégfogadóba és ápolta őt. Másnap pedig elővett két dénárt, odaadta a vendéglősnek és ezt mondta neki: Viselj gondot rá és ha valamit még ráköltesz, én mikor visszatérek, megadom majd néked.* (Lukács 10, 33-35.) Azon a véres úton nem járt volna senki más, csak a kifosztó és kifosztott? Csak az önmagukat megnyugtató, önmagukat védő és sajnáló emberek? Azon a véres úton járt más is: «Egy samaritánus pedig .. . .» Csak itt említi meg Jézus a könyörületesség indulatát. Pedig minden valószínűség szerint a pap is és a lévita is felindulva, talán megrendülve és az áldozatért imát morzsolva ment tovább. De az ő «megindulásukat» nem tartja Jézus említésre méltónak, mert az csak érzelem maradt. Vajon a mi vallásos megindultságainkat, könnyes zsolozsmáinkat, amellyel forró istentiszteleteink és bibliaóráink után «megyünk tovább» — a régi úton, megállás nélkül —, említésre méltónak tartja-e majd az ítélet napján? Abban, amit a samaritánus ellenségével tesz (hiszen ellensége volt a zsidónak), nincs semmi szentimentalizmus, semmi liturgikus, semmi misztikus, sőt; semmi vallásos. Abban «csak» szeretet van. Abban, ami ott történik, — hogy leszáll barmáról, fölibe hajlik a szenvedőnek, hogy keleti fejkendőjéből kötést készít, olajával, borával első segélyben részesíti —, a szeretet rögtönzése van «csupán». Ahogy teherhordozó állatára feltámogatja, majd elviszi egy vendégfogadóba és ott tovább ápolja és ápoltatja, időt és pénzt áldoz rá /egy akkori dolgozónak kétnapi bérét, talán egész útjának tiszta hasznát/, abban a szeretet organizálása, megszervezése van «csak». Elgondolkodtató, hogy Jézus ki sem ejti ebben a példázatban a szeretet szót, csak éppen elmondja, mi történt. Ha ennek a történésnek a mélyére nézünk, a szeretet mélységei felé indulunk. Mi történik itt? Egy ember megáll a véres úton, egy másik — egy szenvedő — ember előtt. Leszáll, lehajol és szeret. És ez teljesen megváltoztatja a helyzetet. Enélkül a megállás — leszállás, lehajlás — nélkül, szeretet nélkül semmiféle «rossz», «keserves» vagy «kínos* helyzet meg nem változik. Mert a helyzeteket belülről és gyökeresen csak az változtatja meg, ha valaki meg tud állni, le tud hajolni és — szeret. Úgy szeret, mint az a samaritánus. Vajon nem ez az Isten — betlehemi jászolig leszálló, a keresztig lehajtó — szeretete is? Életünket, helyzetünket megváltoztató szeretete, amellyel megindult felénk a Jézus Krisztusban, könyörületességre indulván irántunk? * Mi történik tulajdonképpen a jerikói véres úton? Az, hogy a samaritánus úgy szeret, hogy — szolgál. Minden más szeretet, az erotikával bélelt szentimentalizmus, az «Édes élet» különféle szeretetprotézise csak kábítószernek, önáltatásnak, időkitöltésnek használható ideigóráig, de a nagy út véres kanyaraiban használhatatlan, mert érvénytelen. A samaritánus szeretete érvényes, mert úgy szeret, hogy szolgál. Ezért érvényes Assisi Ferenc, Schweitzer Albert és minden neves és névtelen ember szeretete, akik «szolgai formában» szolgáltak és szolgálnak, mert az az «érzület»- (régi fordítás szerint «indulat») volt és van bennük, mely a «Krisztus Jézusban is lakozott, aki mikor Isten formájában volt, nem tartotta Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel és emberekhez lett hasonlóvá» — írja Pál apostol a Filippi-i levélben (2, 5-7). Emlékezzünk csak a lábmosás történetére, amikor Jézus rabszolgakötényt köt maga elé és megmossa a vonakodó tanítványok és Péter lábát és azt mondja nekik: «Példát adtam néktek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek. ..., ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket» (János 13, 15. 17). S mert éppen ezt nem tudjuk és ezt nem cselekesszük, azért olyan boldogtalan sokszor az életünk és ezért érvénytelen a szeretetünk; boldogtalan és érvénytelen a keresztyénségünk is. Mi történik még azon a véres úton? Az, hogy mialatt a samaritánus szolgál, közben egy másik emberé lesz; az ellenségéé, a szenvedő zsidó emberé. I- deje, ereje, olaja, bora, fejkendője, állata, útjának célja a — másiké lesz. Percek alatt minden helyet cserél nála és benne s minden más irányba fordul. És míg így egy másik emberé lesz, ő is más emberré változik. Felszabadul a tízperccel ezelőtt még érvényes kötöttségei alól: «Jerikóba kell érnem minél hamarabb». — «Jó üzletet kell kötnöm, hogy rá ne fizessek». — «Ma este otthon kell már lennem», és így tovább. De ezen túl, szinte robbanásszerűen megszabadul egy megrögzött előítélet alól is, hiszen ellenség, egy zsidó fölé hajlik. Megszabadul régi önmagától, szabad ember lesz! Oh, ha egyszer igazán megértenénk és komolyan vennénk, hogy a szolgálatra felszabaduló szeretet mindig felszabadító szeretet is! És csak ez a szeretet a felszabadító szeretet. Minden egyéb szeretetpótlék gúzsba köt, lecövekel, rabságba vet. Azt is, akit ilyen szeretetfélével szeretnek, azt is, aki ilyen szeretettel szeret. Isten megváltó, felszabadító szeretetének is ez a titka. «Mássá» lesz az Isten, hogy másoké legyen. Emberré lesz Jézus Krisztusban, hogy más lehessen az ember is: Krisztus-féle ember. — Nagy titok ez: a leszálló, lehajtó, szolgáló isteni szeretet misztériuma. # De az az óra a jerikói véres úton a legnagyobb felfedezés órája is. Mert lehet-e nagyobb felfedezése az embernek, mint amikor felfedezi a másik embert? Az embertársat. Senki sem lehet igazán ember — embertárs nélkül. A férfi magányán megkönyörülő Isten azt mondja: «Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt!» (1. Mózes 2, 18.) Michelangelo azt írta a feleségének: «Mikor egészen a tied vagyok, akkor vagyok egészen az enyém.» Élni annyit jelent, mint együtt élni. Századunk a nagy felfedezések százada. Lehet-e fontosabb, lehet-e sürgetőbb feladat, mint a másik ember felfedezése? Sürgetőbb és égetőbb ez még a rák gyógyításánál, a hold megközelítésénél is. Előbb egymást kell megközelítenünk, hogy igazán életre gyógyuljunk meg. Földünk olyan kicsivé vált, hogy az emberiség szinte egy barlangban lakik már — mondta nemrégen Szentgyörgyi Albert —, ezért különösképpen vigyázni kell egymásra. De hogyan vigyázzunk, ha nem ismerjük egymást? Ha még fel sem fedeztük egymást? Az «egy barlangban», egy házban, egy világban élő embertársat! Ehhez a felismeréshez a samaritánus útja vezet. A megálló — leszálló, lehajtó —, szeretet útja, mert azon változik meg belülről a helyzet, ott lesz érvényessé közeledésünk a másik emberhez. A szeretet órája akkor, azon a véres utón az emberség, sőt emberiség órája is volt. Elképzelhető, hogy miközben a samaritánus a vendégfogadó felé vitte azt a (Folyt, a 8. oldalon) 6
