Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1965-04-01 / 3-4. szám
ÉLŐ VÍZ 3. Életet igazoló kibúvó «Az pedig igazolni akarta magát és ezt mondta Jézusnak: De ki az én felebarátom?» (Lukács 10, 29-) Oh, mi recitáló és vegetáló írástudók! Micsoda remek trükkökkel tudunk kibújni két Ige között az -— ítéletre! Életigazoló kibúvóink tesznek majd tanúbizonyságot ellenünk ama napon. Ezt cselekedd és élsz! — mondja Jézus a nagy parancsolatot recitáló írástudónak. Az pedig igazolni akarta magát és ezt mondta néki: De ki az én felebarátom? De... Ismered ezt a szó-szörnyeteget? Minden kibúvó ezzel kezdődik: Jönnék én, de... Szeretnék én, de... Beteg volt, meglátogattam volna, de... Fogoly volt, elmentem volna hozzá, de... Ha van életveszélyes kanyar a Nagy Véres Utón, akkor a kanyar előtt egy láthatatlan és mégis kikerülhetetlen táblán ez áll: De! # «De ki az én felebarátom?» — kérdi az írástudó. Ennek a kibúvót kereső, életét mentegetni próbáló írástudónak legalább egy mentsége van: még kérdez és jó helyen kérdez. Ne legyünk igazságtalanok vele szemben. Menti az a kor és az a környezet, amelyben élt és amelyben bizonyos fokig jogos is a kérdés. Akkor, azon a földön többé-kevésbbé megegyeztek abban, ki a felebarát. A zsidónak zsidó volt a felebarátja és a prozelita — az izraelitává lett jövevény -—még szintén felebarátnak számított. De már akkor sem és ott sem tudtak megegyezni: ki nem a felebarát? A farizeusok (farizeus = elkülönült, elkülönített) mindinkább a felé hajlottak, hogy kijelentsék: csak a másik farizeus a felebarát, az «alja-nép» •— nem az. Imé nem új találmány az arisztokratikusan szektás gondolkodás. Az esszénusok (kegyes szekta), akikkel kapcsolatban a qumrámi leletek idején annyi szó esett, a sötétség fiainak bélyegeztek mindenkit, aki köreiken kívül esett és azokat részükről csak a gyűlölet illette. Nem új találmány a kegyes gyűlölet sem. Egy akkor élő híres rabbi azt tanította: ha egy törvénytől elszakadt, elhajolt ember gödörbe esik, azt ott kell hagyni, nem szabad kihúzni. Lám, nem új találmány a szűkkeblű egyházjogi gondolkodás sem. Bár a Tórában, a Törvényben ott ragyogott akkor is a «szeretet» szó, a bevett népszokás mégis az volt: szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Jézus ezt a lelkesen gyakorolt «törvényt» idézi a Hegyi Beszédben és nem az írott törvényt. Ez az írástudó is ehhez a néphez tartozik és úgy gyakorolja a törvényt, ahogy akkor ez gyakorlatban volt. * Milyen könnyen ítélkezünk mi az írástudó fölött. Szinte hajlandók lennénk őt gyűlölni, mint ellenséget. Milyen könnyen pálcát törünk felette, mert kérdezi, sőt Jézustól kérdezi: ki a felebarát? Mi talán tudjuk? Mindig, minden körülmények között tudjuk, ki a felebarátunk? Előfordult már legalább egyszer az életünkben, hogy ez valóságos, sőt életbevágó kérdéssé lett számunkra? Megkérdeztünk már — ha nem is Jézust, nem az Igét — egy másik, egy idősebb, bölcsebb, hitben jártasabb embert: mondd, ki az én felebarátom? Hol ér véget a távoli és hol kezdődik a közeli ember? Mivel «szűrjem» ki a legközelebb állót a közeli embertársaim közül, hogy tudjam, kié legyen az utolsó szelet kenyerem, a levetett ruhám, egy-egy ritka szabad órám; kié legyen a tizedem (ha egyáltalán tudod, mi az)? Hogyan keressem ki a felebarátok közül a FELEBARÁTOT? Az igazit! Hol az az iránytű, vagy mi az a valami, ami megmutatja: ő az! És egyáltalán hol, merre keressem? A családban vagy a gyülekezetben? A munkahelyen? És mi szerint keressem: erkölcse, vallása, hite, arcszíne, neme, nemzete, osztálya vagy politikai meggyőződése szerint? Te mindig tudtad, tudod, hol keressed, merre és miféle szempont szerint keressed felebarátodat? * Ki is a felebarátunk? Annyi mindent tudunk, miért éppen ezt nem tudjuk? Nem tudjuk ugyanazon okból kifolyólag, amiért az írástudó sem tudta. Ti. az az írástudó azt hitte, hogy ő csak azt nem tudja, ki a felebarátja, de hogy Isten kicsoda, azt nagyon jól tudja. Ki, ha ő nem? Olvassuk el a történetet: ezt nem kérdezi. Számára ez nem kérdés. Pedig ha valóban tudná, kicsoda az Isten, akkor nem kérdezné, hogy ki a felebarátja. A felebarát felől való érdeklődés leplezi le, mennyire fogalma sincs arról, ki az Isten. Azért nem tudjuk mi sem, ki a mi felebarátunk, mert nem tudjuk, kicsoda az Isten. Nem tudjuk azt, hogy Atyánk Ö. Mondjuk ugyan, recitáljuk, recitálgatjuk, csak éppen nem tudjuk. Mert ha valóban tudnánk és nemcsak recitálgatnánk azt, hogy az Isten szeretet, Aki úgy szerette a világot..., akkor nem lenne probléma számunkra, hol kezdődik és hol ér véget szeretetünk határa, — kit is kell szeretnünk és kit nem? Nem azért olyan zavaros embertársaimhoz való viszonyom is? Nem azért válik közelivé számomra a távoli eszkimó és a bozótlakó néger, mert őket ilyen nagy távolságból kockázatmentesen szeretgethetem? Könnyű a szívemhez engedni azokat, akik távoliak! És nem azért olyan távoli a szeretetem azok számára, akik közeliek, — családom, baráti köröm, munkatársaim — mert ez a szeretet a közelben már kockázatokkal és áldozatokkal jár?! Mivel Istenhez való viszonyom szavaros, azért zavaros az emberekhez való viszonyom is. * «Az pedig igazolni akará magát!» Közel kétezer éve egyebet sem teszünk, mint igazoljuk, igazolgatjuk magunkat. Istentelenségeinket — embervoltunkra való hivatkozással; embertelenségeinket — istenes szavakkal! Igazolgatjuk magunkat a Nagy Véres Utón történtekért. Ennek az útnak a szélén leütött, kirabolt és otthagyott millió és millió felebarátunkért. A megkeseredett felebarát előtt pedig igazoljuk az Istent, mintha igazán ismernénk s mintha valóságos belső titkos tanácsosai lennénk. Magunkat akarjuk igazolni. # A testi-lelki kínokban gyötrődő lator Krisztus keresztje felé fordult: «Uram, emlékezzél meg rólam...» És megemlékezett róla. De megemlékezik rólunk is, ha lemondva önigazolásainkról és mindenfajta önmentegetésről, rábízzuk magunkat az —- Isten és saját lelkiismeretünk előtt is — egyetlen érvényes MENTSÉGRE: Jézus Krisztusra. Ö az egyetlen, akitől végérvényesen megtudhatjuk: kicsoda Isten és ki a mi felebarátunk. A Nagy Véres Ut egy döntő elágazásánál ott vár a mentség és a felismerés helye is: Krisztus keresztje! (Folyt, köv.) Ezt cselekedd — és élsz! 10