Utitárs, 1965 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1965-02-01 / 2. szám

Pósfay György: Két nagy evangélikus nevelő A felső­­lövői tanító­képző. (Folyt, a januári számból) korban élt Cyprianusz, aki a római egy­ház püspökségről és egyházról szóló taní­tásának alapjait rakta le, r ekkor élt Ori­­genesz is, aki a keleti egyházak helle­nisztikus hatások alatt álló tanhagyomá­nyát alapozta meg. Ez az egész fejlődés jóval az előtt ment végbe, hogy az egyház «hivatalos» jelleget kapott a római biro­dalomban. Nem Nagy Konstantinusz alatt alakult ki az egyház szilárd szervezete és meghatározott hitvallása, hanem épen az üldözések alatt és az eretnekség és szin­kretizmus elleni védekezésképen. Jellemző az is, hogy Molnár a «kon­­stantinuszi» korban nem azt bírálja, hogy az államhatalom túlnagy befolyást gya­korolt az egyházra. Pedig nyilvánvalóan ez a legszembeötlőbb változás a Konstan­tinusz előtti korhoz képest. Nem, Molnár az ellen fordul, hogy az egyház a vezető osztályok, a császár és az uralkodók egy­háza lett s a reformáció után is az maradt, így válik nyilvánvalóvá a marxista kiin­dulópont ebben a történetszemléletben.» österlin a továbbiakban azokkal a teo­lógusokkal foglalkozik, akik — részben Dietrich Bonhoeffer és holland tanítvá­nya Hans Hoekendijk nyomán — az egy­ház «izoláltságáról» panaszkodnak s ezt a «nagy-konstantinuszi» korra vezetik visz­­sza. Szerintük «a Nagy Konstantinusszal beállt változás okozta, hogy a gyülekeze­tek izoláltak, önmaguk felé fordulók let­tek, s nem volt többé misszionáló erejük. Ezzel kapcsolatban meg kell gondolni, hogy Nagy Konstantinusz uralkodásának kezdetén a keresztyének a római biroda­lom lakosságának 10 százalékát tették ki, s csak száz évvel később foglalták meguk­­ban az egész lakosságot. Konstantinusz törvényei csak azt jelentették, hogy a ke­­resztyénség jogi szempontból egyen­rangúvá vált a pogány vallásokkal. A 'versengés’ tovább is folyt hát, s tudva­levő, hogy Rómában épültek pogány templomok a 'konstantinuszi kor’ kezdete után is. Hogy végül is a keresztyénség győzött, annak nem volt más oka, mint hogy a gyülekezetek növekedtek. Ennek következményeit vonták le a következő császárok, Nagy Teodóziusztól kezdve, s tették a győztes hitet a római birodalom államvallásává.» Lapunkban egyszer már említést tet­tünk (19Ó2. dec.) Max Lackmann volt német evangélikus lelkészről, aki már ré­gen nem tölt be egyházi hivatalt, de ki­jelentéseit olykor mégis evangélikus rész­ről tett reprezentatív megnyilatkozások­ként emlegetik. Lackmann most könyvet adott ki a Vatikáni Zsinattal kapcsolat­ban, s erről az Amt und Gemeinde, az osztrák evangélikus egyház havi folyóira­ta, ezeket írja: «’Evangéliumi szemekkel’ a címe an­nak a könyvnek, melyben Max Lackmann közzéteszi ’egy evangélikus megfigyeléseit a II. Vatikáni Zsinaton’. De joggal vise-Wimmer legnagyobb műve Magyaror­szág első protestáns tanítóképzőjének megalapítása volt. Ez az intézet tulajdon­képen az elemi iskola mellett felállított li-e címét és alcímét a Styria-Verlag-nak ez a 404 oldalas zsebkönyve? Evangélikus­nak számítható-e az ’Evangéliumi-katoli­kus egyesülés szövetségének’ első elnöke? Evangéliumi szemekkel néz-e? Hálásak lehetünk a szerzőnek, hogy róla és céljai felől világos képet kap­hatunk e könyv révén. Már a 22. oldalon fontos dolgokat tudunk meg. Itt a szerző felteszi a kérdést, hogy vajon az Egyházak Világtanácsának tagegyházai elfogadnák-e a pápai professio fidei-t, — s erre mind­járt választ is ad: ezek az egyházak ezt nem teszik, r már ebből is nyilvánvalóvá lesz, hogy nem lehet őket egyházak­nak tekinteni. A 106. oldalon egy intervjú szövegét kapjuk, melyet a vatikáni rádió folytatott vele, s ebből kiderül, hogy a Lackmann­­féle «Evangéliumi-katolikus egyesülés szövetsége» célja, hogy szervezett evangé­liumi egyházi közösségek csatlakozzanak a katolikus egyházhoz, megtartva saját is­tentiszteleti redjüket és egyházjogukat valamint teológiai iskoláikat, de természe­tesen elfogadva a katolikus kultuszt, dog­mákat és egyházi vezetést. Hogy hogyan lehet összeegyeztetni a saját teológiai is­kolákat a dogmák elismerésével vagy az önálló egyházjogot az egyházi vezetés elismerésével, azt az intervjúban, bizony­ára udvariasságból, nem kérdezték meg... .. .A könyv szerzője nem evangéliumi szemekkel figyel, s megfigyelései nem e­­vangélikus ember megállapításai. Lack­­mann különben csak örüljön, mert ha egyháza elismerné a katolikus egyházjo­got, akkor könyve aligha kapta volna meg az imprimatur-t. Mivel azonban a szerző — könyvének címe és alcíme ellenére — senkit nem tanulóotthonból nőtt ki. 1842-ben meg­kezdődött a tanítóképző épületeinek a felépítése. Mikor az egyházkerületi gyűlé­sen megkérdezték, hogy miből fogja azt fenntartani, ezt felelte: «Az Ur Jézus még nem mondott csődöt.» 1845 május 12-én történt meg az első épület felavatása. Az ünnepségen Klauzál Gábor országgyűlési követ is résztvett a volt földesúrral, a gyimótfalvi Batthyány­­akkal egyetemben. Wimmer magyarnyel­vű beszédben köszöntötte a vendégeket, a Németországból szerződtetett Kühne igazgató (később Wimmer veje és utódja) pedig németül ismertette az iskola mun­katervét. Négy éves tanterve volt az in­tézetnek, s az első évfolyamra 12 növen­dék iratkozott be. Ezek természetesen szű­kös anyagi körülmények közt élő szülők gyermekei voltak, így az iskolának kellett őket is eltartani. E célból megmozgatta Wimmer kül- és belföldi összeköttetéseit, sok utazásra vállalkozott, hogy a szüksé­ges anyagi alapot megteremtse. A képez­­dével párhuzamosan reáliskolai oktatás is kezdődött hamarosan, s ebből később a ma is fennálló gimnázium fejlődött ki. így érkezett el 1848 márciusa. Az or­szág fővárosában lezajlott események fel­villanyozták a távoli kis evangélikus köz­ség haladószellemű papjának és a reábí­­zottaknak az életét, de semmiképen nem zavarták meg a nyugodtan folytatott ne­velő munkát. Azonban a délvidéki rác lázadás által okozott veszedelem félelem­mel töltötte el Felsőlövő békés papjának a lelkét. 1848 szeptember 4-én Wimmer Pestre utazott és Kosuthtal tanácskozott. A Jellasich-féle betörés (szept. 11.) után mint népfelkelő-kormánybiztos Wimmer képvisel, azért ennek a könyvnek túlnagy jelentőséget tulajdonítanánk, ha tovább foglalkoznánk vele.-» T. 4 < •

Next

/
Oldalképek
Tartalom