Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-03-01 / 2. szám
/iksU,üU^~ ^2)X^lTTlSt^ KÜLFÖLDÖN ÉLO MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA Vili. évf. 2. szám. Megjelenik havonként 1964. március. Bojt Célegyenest . . . Elhívott szolgák «íme, felmegyünk Jeruzsálembe és beteljesedik minden, amit a próféták megírtak az Ember Fiáról. Mert a pogányok kezébe adatik és megcsúfoltatik, meggyaláztatik és megköpdöstetik és miután megostorozták, megölik; de harmadnapon feltámad.» Luk. 18, 31-33. Krisztus Urunk tudatosan vállalja a szenvedést. Az elképzelhető legnagyobbat, a legcsúfosabbat, a leggyalázatosabbat. És ártatlanul vállalja, másokért. Kitérhetne előle, elkerülhetné. Nem kényszer, hogy Jeruzsálembe menjen! De akkor bizony nem lenne Krisztus, aki betölti az Atya akaratát, ahogyan a próféták előre megírták. Krisztus követőinek is tudatosan kell viselniük keresztjüket. Először is tudnunk kell, hogy nem ártatlanul viseljük. Magunkat csapnánk be, ha méltatlankodnánk, zúgolódnánk és bi zonyítgatnánk, hogy ekkora szenvedést mégsem érdemeltünk. Mert az Istent ugyan nem tudjuk becsapni. De Istennek hála, a keresztviselésnek nemcsak okát, hanem célját is tudhatjuk. Önmagunkat fosztanánk meg a szenvedés áldásától, ha csak a mértékét, a talán nagyon súlyos mértékét látnánk és nem a célját. Krisztus nemcsak a szenvedés útját látta maga előtt, hanem az út végét is, a célt! Mi lehorgasztott fővel csak a tövises útra szegezzük tekintetünket. Ez a bajunk. Krisztus kijelentésében a döntő fontosság ezeké a szavaké: «És harmadnapon feltámad!» A szenvedés csak annak a számára lesz áldássá, aki tudja: feladata megtisztulás, végcélja: megdicsőülés! Sokszor azon is le szokták mérni az egyes egyházak életének lelki mélységét, hogy vajon gondoskodik-e a lelkészi után ■"Adásról? Más szóval: gondja-e az igehirdetés és szentségek kiszolgáltatásának szolgálata? Támadnak-e körében tanítványok, akik a Krisztus evangéliumát tovább akarják vinni a világban s ezzel az egyházi szolgálat folytonosságát a maguk szolgálatának felajánlásával is fenntartják? Ha ezzel a mértékkel nézzük meg a magyar evangélikus világszórvány helyzetét, akkor örömünk támad. Az elmúlt esztendőben ugyanis négy fiatal magyar evangélikus teológus végezte be tanulmányait és kezdte el szolgálatát. Rajtuk kívül pedig egy magas életkorban levő testvérünk csaknem húsz éves diakonusszolgálat után nyerte el a lelkészi szolgálatra való felszentelését. Ami az if jaknál az életszolgálat kezdetén áll, az idős testvér hűséges szolgálatának pecsétje. Sokszor van ma arról panasz, hogy kevés a lelkipásztor. Kérdezhetjük, hogy mi ennek az oka. A hit ellankadása-e vagy pedig a modern élet nagyobb szükséglete? Bizonyára hol erre, hol arra a magyarázatra kell eljutnunk. Nyilvánvaló, hogy a mamutgyülekezetek korszaka lejárt. Régebben más társadalmi viszonyok között a többezer lelkes gyülekezet talán még megelégedett egy lelkésszel. Ma már nyilvánvaló, hogy a lelkipásztorolás más követelményeket támaszt. A kicsiny gyülekezetek ideálja több lelkészt kíván. Ha Oh add, Uram, vamra váljék! hogy szenvedésem ja- Kótsch Lajos. pedig az elvilágiasodás jelenségére gondolunk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy napjainkban az evangélium uj missziói feladatokat hárít az egyházra. Ehhez azonban szolgák kellenek. A magyar evangélikus világszórványban ezeket a szükségleteket még fokúi. - tabb mértékben érezzük. Ezért örülünk minden új szolgának, aki munkába tud állni. Persze nyilvánvaló, hogy gyülekezeteinkben is élnie kell a felelősségnek. Az Egyház Ura a gyülekezeteket használja fel eszközéül, hogy gondoskodjék az egyházi szolgálatról. Aki az evangélium erejét saját életében megtapasztalta, érezni fogja a kötelezettséget, hogy az örömhírt továbbadja másoknak is. Ezért hív a gyülekezet újból és újból szolgákat, ezért könyörög az Úrhoz, hogy legyenek munkások, akik szolgálatba állnak (Mt 9, 38). Persze jó arra is emlékeztetni, hogy a gyülekezeten keresztül maga Krisztus hív el a szolgálatra. Ö állapítja meg a szolgálat feltételeit, Ö szabja meg a szolga mondanivalóját, Ö rendelte el a szentségeket. Az Ö Igéje tehát a döntő gyülekezet és lelkész számára egyaránt. Jó erre emlékeztetni különösen is a mi világszórványunkban. Sokan ugyanis azt gondolják, hogy a lelkész az ő szolgájuk, ők hívják el és ők szabják meg szolgálatának feltételeit. Közben elfelejtik, hogy a gyülekezet Krisztusé, tehát nekik is Krisztusra kell hallgatniok ugyanúgy mint az elhívott szolgáknak. Nem munkaadói és munkavállalói viszony van tehát a gyülekezet és lelkésze között. Mindnyájan munkavállalók vagyunk az Ur szőlőskertjében. Az a gyülekezet és az a lelkipásztor, aki ezt megérti, az egyházban való minden-
