Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-12-01 / 11. szám
Ismét karácsony van Ismét karácsony van. Felcsendülnek lelkűnkben a régi karácsonyi dallamok, és más nyelven bár, újabb karácsonyi dallamokkal ismerkedünk: mind, mind arról a csodálatos eseményről ad hírt, ahogy az angyal jelentette: Megszületett a Megtartó, ki az Ur Krisztus. De mikor elmúlnak az ünnepnapok, évről-évre újból az a kellemetlen érzésünk támad: nem olyan volt ez a karácsony, amilyennek lennie kellett volna. Nem volt olyan bensőséges, mint amilyennek gyermekkorunkban tudtuk ezt a szent ünnepet, nem töltötte meg az a csend és békesség, amit vártunk volna tőle. Sok mentségünk van: anyagi gondok nem hagynak nyugtot, sőt jobban előjönnek a karácsonyi szabadság alatt mint mikor leköt a munka, •— szeretteink jelenlétét is hiányoljuk; még ha közvetlen családunk körében töltjük is a szentestét, fáj távol lenni az «otthoniaktól», ■— s akárhogy van is: nem olyan nagy ünnep számunkra a karácsony, mint «régen», gyermekkorunkban. De karácsony «nagysága» nem abban mutatkozik meg, hogy mi hogyan ünnepelünk, hanem abban, hogy mit vagy kit ünnepelünk. Egy kis összehasonlítás az első karácsony és 1964. karácsonya között talán segíthet megérteni ezt a dolgot. Az első karácsony körülményei sem voltak ám olyanok, hogy azok alapján el lehetett volna várni, hogy «mintaszerű» ünnep támadhasson. Vizsgáljuk csak meg egy kicsit az első karácsony körülményeit. Milyen volt az első karácsony? Dáridós este volt. A világ, kihasználva a népszámlálási alkalmat, mulatott, a «ma élünk, holnap úgyis meghalunk» elv alapján. Vígasság volt a vendégfogadó háznál, folyt a bor, mit is törődtek az emberek Istennel; a lárma elnyomta az égi szózatot. Munkanap volt. Nem rendeltek el sem szünnapot, sem ünnepet. A napi megélhetésért vagy üzleti előnyökért folyt a harc. Az ember belefeszült a munkába, lótott-futott, s nem ért rá foglalkozni a hordozói a tömegek felé, akik talán ma is kérdik: Kicsoda ez? Legyen a válaszod a hit diadalmas bizonyságtétele: Ez Jézus, — akinek neve ezt jelenti: ő szabadítja meg az ő népét bűneiből. 0, vésd szívedbe mélyen, Te árva bús sereg, Ki bujdosol az éjben S szemedből könny pereg: Most jő lelked királya, Itt áll ajtód előtt, Vígasztalás van nála, Hittel fogadd el őt. lélek ügyével, mert a test jólétére pazarolta minden energiáját. A közömbösség napja volt, nemcsak a világban, hanem az «egyházban» is. Igen, szóltak a próféciák, már a Teremtés óta megjelentette az Ige a Megváltót, de a vallásosság külszín volt csupán. És ha kellett is a Megváltó: az ember mindig a maga módján, nempedig az Isten módján való megváltást igényli. Szürke hétköznap volt. Nem fedte puha hótakaró a földet. Nem volt karácsonyfa, betlehemesek se jártak, nem szóltak a falvak és városok templomainak harangjai, nem volt karácsonyi hangulat. Azon az éjszakán mégis karácsony lett a betlehemi mezőn. Nem azért lett karácsony mert megvoltak az «előfeltételei»: csend, nyugalom, vallásosság, hangulat. Hanem azért, mert Isten Fia eljött a dáridózó, lótó-futó, közömbös, szürke világba. A mulatozók, a munkába eltemetkezettek, a közömbösek ezt nem vették észre. Egyszerű pásztorembereknek kellett meghallaniok az örömhírt először, s jóformán elsőkként pogány népek képviselői adják meg a hódolatot az újszülöttnek. De Betlehemben karácsony lett, mert Isten az Ö hatalmas dolgait a gyengéken és egyszerűeken tette nyilvánvalóvá, s mert nem az igazaknak volt szükségük orvosra, ha-József Attila: Betlehemi királyok Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk, hangos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta — biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem. Segíts, édes Istenem. Istenfia, jónapot, jónapot! Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, haztunk aranyat hat marékkai, tömjént egész vasfazékkal. nem a dáridózóknak, a lótó-futóknak és közömböseknek. A bűnösöknek. Ha pedig ez így volt az első karácsonykor, akkor még inkább így lehetne ma is. Nekünk jobban kellene tudni. A kétezeréves Evangélium nem gyermekmese, nem korrajz és nem is kegyeskedő történet vagy hangulatkeltő legenda, hanem az az Élet valósága és kulcsa. A bűn nem lett e hosszú idő alatt kevesebbé. A technika minden vívmánya, a tudomány minden előrehaladottsága ellenére az ember állapota változatlan az Istenhez való viszonyban. A megoldás ma is csak Betlehem, ahol a földreszállott Istent lelhetjük fel, Aki elhordozza a mi terheinket is. Nekünk megadatott az, hogy füleink hallókká, szemeink látókká lehessenek. Ránk nem meglepetésszerűen köszönt az égi szózat, és az a csillag nem rejtély előttünk. Mi lehetünk azonnal pásztorokká és bölcsekké, akik előre tudják, hová vezet az útjuk, Kivel kerülnek kapcsolatba, s mit jelent az, hogy a Végtelen betört az Időbe, hogy az Időben élők a Végtelenség gyermekeivé lehessenek. A karácsony nyitja ez a találkozás a Végtelennel, a Gyermekkel, a betlehemi Kisdeddel. E nélkül a találkozás nélkül a leghangulatosabb karácsony sem «igazi». Vele viszont a szürke hétköznap közömbösségéből is támadhat ünnep. Ismét karácsony van. H. E. után Én vagyok a Boldizsár, aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok! 2
