Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-10-01 / 8-9. szám
A summázás ideje A dolgoknak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad: mert ez az embernek fődolga! Prédikátor könyve 12, 15. Ez az ige a Prédikátor könyvének utolsóelőtti verse. Benne summázva áll elénk az egész könyv mondanivalója. Egy sokat töprengő ember Isten előtt és Istennel való viaskodásának eredménye s egy élete vége felé közelgő öreg ember legfőbb élettapasztalata van lerögzítve benne. A summázás fontos élettevékenység. Ha az ismeretek területén summáz az ember, akkor mindig rostál. Lefejti az épületről a díszleteket, a magról a héjat, kirostálja tehát a fölöslegest és az értéktelent, hogy megtalálja a lényeget, a magot, a központot. Ezzel a művelettel nem lesz kisebb az ismeret. Lehet, hogy a részletkérdésekben az ismeretanyag csökken, de kibontakoznak a távlatok, a nagy összefüggések s nem mozaik lesz többé az ismeretek halmaza, hanem összefüggő, értelmes kép. A summázott ismeret rendszeresebb, átfogóbb és mélyebb, de épen ezért igazabb, kikristályosodottabban megfogalmazott s könnyebben megtanulható is, mint a summázás nélküli ismeretek gazdagsága. Van azonban életsummázás is. Ez mindig a megmetszetés ideje. Mikor a világ metszőkésével közeledik az élethez, mindig megindul a lélekben a summázás folyamata, vagyis eldöntése annak, hogy mi az, ami nélkül még mindig lehet élni és mi az, ami nélkül nem lehet élni. Az igazi életsummázás olyan, mint mikor a lapályon kénye-kedve szerint szétfolyó vizet csatornagátok közé szorítják. Az igazi életsummázás ép ezért nem megszegényedés, hanem erőösszpontosítás. A prédikátor számára is ilyen summázási idő következett be. Egy megfáradt, sokat csalódott, élvezeteitől megfosztott öreg filozófus próbálja summázni ismereteit és életét élete alkonyán. Az egyház számára is vannak ilyen summázási idők. Ilyen volt például a reformáció. Lehetetlen fel nem ismerni a reformáció munkájában az ismereti rostálást, azt a törekvést, mellyel az egyház le akarja hántani a keresztyén tanításról mindazt, mit évszázadok reáraktak akár porrétegben, akár pedig cicomában. Mindezek alatt keresi az egyház a keresztyénség lényegét, s boldogan ujjong fel, mikor megtalálja a kereszt evangéliumában, a hit által való megigazulásban. Ilyen summázási idő volt az egyház számára az ellenreformáció ideje is. Abban az időben feszült egymásnak a reformáció egyháza és a sokszor az egyház köntösében tetszelgő világ. Az élet-summázás ideje volt ez, melyen az egyháznak majdnem napról-napra kellett újra eldöntenie azt a kérdést, hogy mi az egyház életében a fődolog, ami nélkül nem lehet élni s mik azok a mellék-körülmények, amik nélkül még mindig egyház az egyház. Az az idő, amelyben ma élünk, szintén a summázás ideje. Az ideológiai helyzettel való kényszerű számolás az egyházat rákényszeríti bizonyos ismeret-rostálásra. Feszültségek között vívódó lelkek vetik fel a kérdést, hogy mi a Bibliában a kortörténeti ruha és mi maga a kijelentés. Teológusaink és hívő egyháztagjaink előtt egyszerre izgalmasan időszerű lett az írás és a kijelentés egymáshoz való viszonya. Jaj nekünk, ha ez a summázási művelet egyházunkban, vagy híveinkben az írás hitelének és tekintélyének meggyengülését eredményezné, de akkor is jaj nekünk, ha a summázástól húzódozó, önálló gondolkodásra képtelen és vívódásokra kényelmes emberek a mellékkérdéseket tartanánk szentnek és sérthetetlennek s azokhoz való bigott ragaszkodásukban kiesnék kezükből a keresztyénség summájá: a fő-dolog. Az ige szerint a summa mindenekelőtt ez: Isten Ur, akit félelem és engedelmesség illet. Ez azt jelenti, hogy Isten minden hatalmasság felett volt, van és lesz. Minden földi és földöntúli, testi és szellemi hatalmasság fölött áll. Ö kormányozza a világot. Nincs mellék-kormány mellette. Mindazt tehát, ami történik és van, az Ö kezéből kell vennünk s mindazt, ami történni fog és ami lesz, az Ö kezébe kell letennünk. Ez summa amiből nem lehet engedni. Periférikus kérdés az, hogy Isten miképen van benne a történelemben, a fő dolog az, hogy a történelemben is Ö cselekszik. Nem keresztyén magatarás tehát az, ha valaki nem tud így nézni a mára, s pogányság az a kétségbeesés, amely nem tudja derűs hittel letenni Isten kezébe a holnapot. Istennek uralma azonban rejtett uralom. Látszólag a természeti erők működnek s az ember cselekszik a történelem színpadán, a kulisszák mögött azonban ott van a nagy rendező, akinek parancsszavára mozog minden. Isten uralma a világ felett az időben lesz nyilvánvalóvá. Ezért nem lehet történeti távlat nélkül meglátni. Az övéi életében azonban még a jelenben láthatóvá kell lennie az Isten uralmának. Nékünk Ö parancsol s a parancsolatai engedelmességet követelnek. Az Urnák való engedelmesség az ige szerint is a dolgok summája és az embernek fődolga. Ebből nem engedhetünk. Akkor sem, ha gyaláznak érte, de akkor sem, ha vakmerőnek és esztelennek tartanak. Ha a régiek kockázatos tengeri utak előtt a megriadtak - kal szemben azt vallották, hogy hajózni szükséges, de élni nem, •— mi, Isten hajójának népe, el kell, hogy tudjuk mondani: Istennek engedelmeskedni szükséges, de élni nem! Isten parancsai nem szubjektív sugalmakban, hanem az objektív igében vannak. Mária és Márta történetében ezért mondja Jézus Mártának egy summázás idején, hogy egy a szükséges dolog és ez az Ö beszédének hallgatása (Luk. 18, 38- 42). Amikor Jézus a Kisértő támadását visszaveri, ezt mondja: «Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Istennek szájából származik* (Máté 4, 4). Ezzel az igével kapcsolatos magatartása azt mutatja, hogy szerinte enni nem fontos, de az igével élni igen. S ha választani kell, az ige hallgatása fonosabb mint az élet. Az apostolok ezt még azzal egészítik ki, hogy az ige hirdetése fontosabb mint az élet (Csel. 5, 28-29). Istennek az igén keresztül kijelentett legfőbb akarata I. Tim. 2, 4 szerint az, hogy «minden ember üdvözöljön*. Ez az idvezítő akarat jelent meg, mint idvezítő kegyelem (Tims 2, 11) a kereszten. Ezért fődolga az egyháznak a békéltetés szolgálata. «Reánk bízta a békéltetésnek igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel* (II. Kor. 5, 19-20). Mikor visszatekintek egyházunk lelki életére, úgy látom, hogy a summázás ideje az elmélyülés ideje s épen ezért a növekedés ideje is egyházunkban. (A fenti igehirdetés tíz évvel ezelőtt hangzott el Magyarországon.) ) Tóth Árpád: ^ ÍOCA/irCL. — 2 3 \ Isten oltó kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak Uram többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád; Bordáim közt próbáid élés kését Megáldom s mosolygom az ostobák Dühödt jaját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Uj szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tied az én harcom, És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.
