Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-09-01 / 8. szám
Nagy József lelkész 1911-1964 UTITXRI Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Prestegárden, Innsmtßla, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Gémes István, Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. A lap ára egy évre 1,50 US dollár. A németországi Münster városának bennszülöttjei fanyar mosollyal mutogatnak egy középkori vártornyot a kíváncsi látogatónak Valamikor erődít mény vette körül a várost. De aztan jött a «felvilágosodás» aranykora, s a város magisztrátusa leromboltatta a várfalat: mikor az emberi elme ilyen magasságokra jutott, nyugodtan le lehet rombolni a falakat; soha nem lesz már szükség rájuk, mert nem lesz többé háború. Maradjon meg az az egy torony, emlékül arra a sötét középkorra, amikor még háborúkat viselt a tudatlan emberiség . . . Két évszátzaddal később kétszer cáfolt rá alaposan az emberiség erre a felvilágosodás-korabeli naivságra. Az idén mindkét cáfolatnak jubileuma van: 50 éve tört ki az első, 25 éve a második világháború És semmi jel nem mutat arra, hogy okunk lenne újabb emlékművet emelni elmúlt nemzedékek tudatlansága felett. Nemrég jelentette ki a szovjet miniszterelnök, — bár szavait később módosította, — hogy országa olyan fegyverrel rendelkezik, amellyel az egész emberriséget ki lehet irtani,. A münsteri vártorony nagyobb dicsőségére. Persze sokminden megváltozott az elző, de a második világháború óta is. Ma már aligha van épeszű államférfi, aki gyarmatosító háborút indítana vagy nemzeti büszkeségének megsértése miatt támadna rá egy másik országra. Okultunk a sok vérontásból is. Még a két háború kitörésében közrejátszó gazdasági okok is máskép hatnak ma mint akkor: ma már nem az ellenfél gazdasági életének tönkretételében látják a politikusok a legbiztosabb utat a saját országuk gazdagodásához, hanem annak fejlődését gyümölcsözőnek találják a saját gazdasági életükre is. De a háború és béke dolgában ma is, mint akkor, az ember a legfontosabb elem. S egy újabb világháború elkerülésére nem a tapasztalatokból való okulás, nem a technika fejlődése vagy a további «felvilágosodás», nem is új gazdasági elvek vagy politikai nézetek megváltozása a legbiztosabb út, hanem magának az embernek a gyökeres megváltozása. S ezt minden generációnak és minden egyes embernek önmagán kell elkezdenie. Ragyogó őszi időben, nagyszámú gyászoló hivő jelenlétében kisérte a Nordrhein-Westfalen-i gyülekezet elhunyt lelkészét, Nagy Jószefet, utolsó pihenő helyére, a Köln-Deutz-i temetőbe szeptember 11-én. A gyászszertartást Kotsch Lajos és Lőcsei László magyar lelkészek, német róezről pedig Schultze deutzi gyülekezeti lelkész végezte. A Rheinland-i és Westfalen-i német evangélikus egyházak nevében von Staa egyházi tanácsos és Ness országos lelkész búcúzott az elhunyt szolgatá stól, kifejezve egyházuk mély testvéri együttérzését a gyülekezet gyászában. A presbitérium nevében Veörerös László fejezte ki a gyülekezet fájdalmát a szeretett lelkipásztor elveztése felett. Beszédében többek között ezeket mondotta: «Míg égett: az Evangélium világosságát vitte szerte . . . Mióta lángja kialudt: emléke hárfáján Isten kegyelméről mond halk éneket.-» Alig két éve annak, hogy Örömteli szívvel gyűltünk össze új lelkipásztorunk beiktatására, és most szinte hinni sem akarjuk, hogy búcsúznunk kell tőle. Ama februári napon Bielefelben, a beiktatásán, úgy éreztük, hogy megtaláltuk egymást, ő a magányos ember és mi a magányos gyülekezet. Egymás kezét fogva indultunk el a közös úton, hogy szolgáljuk Istent és embertársainkat. Boldogan fohászkodtunk a Zsoltárok szavával: Küldd el vitágosságodat és igazságodat, azok vezessenek engem.» A szolgálat nem volt könnyű. A mi gyülekezetünk, ez az óriási diaszpóra, egy lelkész számára sokszor szinte megoldhatatlannak látszó problémákat vetett fel. De ő, az Ur áldozatra kész szolgája, minden panasz és zokszó nélkül végezte feladatát. Sokszor fájó szívvel néztük magányát s hogyan emésztette magát a mások és a gyülekezet problémái felett. Az utóbbi időben nagyon megafáradt, megsúlyosbodott vállán a teher egészége alá volt ásva, de ő végezte szolgálatát az utolsókig. Erőszakkal kellett ágyba fektetni r onnan többet már nem kelt fel. Betegágya halottaságya lett. Ki tudhatta? Isten útjai kiszámíthatatlanok! Isten vezérlő Szent Lelke el tudta vezetni Nagy Józsefet az igaz hitre, az Íráson alapuló keretsztyénségre, oda a golgotái kereszthez. Ebből merítette Nagy József az erejét szolgálatához. Mindig csendes alázatban élt, ismertetőjele a szerénység, hűség és a csendben végzett munka volt. Nem csinált karriert, nem lett vagyonos ember, mégis nagyon sokat hagyott ránk. Kötelességtudást és Istenbe vetett rendületlen hitet tanultunk tűle, azt a csendes, de kitartó és minden áldozata kész hitet, hogy Jézus Krisztus egyházáért dolgozni kell. Mély hite sugárzik relénk papírra vedtett búcsúszavaiból is: «Isten velem marad akkor is ha elcsüggedek. Ö az én Atyám, aki gyermekeinek csak jót akar, és szerető Atyám marad örökké. Isten veletek! Élő halottatok.» Fájó a búcsúzás Úgy állunk most itt árván, mint egy magára maradt, megriadt, pásztor nélküli nyáj. Hisszük azonban, bogy az Egyház Ura a hazatért szolgát örömébe fogadta és megadta jutalmát. 'Őrizzük meg emlékünkben csendes, mosolygós alakját és csengjen fülünkbe az Ige: «Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él». «Míg égett: az Evangélium világosságát vitte szerte . . . Mióta lángja kialudt: emléke hárfáján Isten kegyelméről mond halk éneket.» A németországi magyar katolikus gyülekezetek nevében Dr. Hieró István lelkész búcsúzott Nagy Józseftől és szórt hazai földet koporsójára. A gyülekezet Isten akaratában és Jel. (folyt, az 5. oldalon) 3
