Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1964-07-01 / 6-7. szám
Egymás közelében Arcképek a slagelsei konferenciáról Vajta Vilmos mindig csendesen beszélt, ha megszólalt, mégis nem tudott szavai hatása alól kitérni a hallgató. Pontosan és nagy belső erővel illesztette egymáshoz a szavakat, de annyi gyöngédség, segítőkészség volt hangjában, hogy ezt a szellemi fölényt senki nem érezte. Ez a rendkívüli magabiztosság, anyagának ez a korlátlan birtoklása egész megjelenésében párosult, személyének aszkétikus háttérben tartásával. Mégis, amikor utoljára felállt az asztal mellől és elbúcsúzott tőlünk, pótolhatatlanul üresnek éreztük a helyét. Már az első este előadás hangzott el a mai erkölcsi világképről. Terray László azzal fejezte be fejtegetéseit, hogy talán még a tízparancsolat értelmezésének felülvizsgálatára is szükség lenne. Az első pillanatban ez szokatlanul hangzott egy lelkész szájából, de ha Terray telt, választékos vonalú arcára, elmélkedésre hajlamos alkatára gondolok, ez nemcsupán arról győz meg, hogy az ilyen ember nagyon biztos a magában felépített rend felől, de arról is, hogy az egyház lépést tud tartani a korral. Amit mi sem szemléltet jobban, minthogy ezt az előadást egy íróval, Nagy Pállal, a párizsi Magyar Műhely című folyóirat egyik szerkesztőjével közösen tartotta Terray. Első pillanatra nehéz magyarosabb fejet elképzelni Nagy Pálénál, de aztán a franciásan oldalra fésült haj semlegesíti a kackiás bajuszt és szemének lágy fényei arcának erőteljes vonásait. Ömaga azt mondja, hogy írónak készül; csak annak és semmi másnak. A szándékhoz minden iránti érdeklődés és felelősség járul. Úgy beszélt mindenkivel, mintha benne lelné fel a világ teljességét. Aki így tud gyönyörködni az emberekben, annak már csak jószerencsére van szüksége e pályán. Vagy még arra sem, hiszen több megnyilatkozást is hallhattunk Cs. Szabó Lászlótól, aki mindent elmondhat magáról, csak azt nem, hogy sorsa kedvezett volna néki. S hogy mégis megmaradt művész-Ebéd közben. nünk a kérdés: mennyivel könnyebb lenne a közöttünk lévő jóviszony elmélyítése, ha — mondjuk — a spanyol vagy délamerikai katolikus egyházak képviselői is úgy gondolkodnának. Még a slagelsei konferencián történt, hogy reggeli közben, egyikünk odafordult katolikus vendégünkhöz s megkérdezte tőle: «Kedves professzor úr, mi a katolikus egyház véleménye. .. .» — itt egy másodpercre elborult az arca az atyának, aki tapintatosan kerülte a kontraverzális kérdéseket — «mi a katolikus egyház véleménye a vallásos konferenciákon résztvevők világi igényeinek kielégítéséről?» A szerzetes arca felderült, s mosolyogva válaszolt: «A katolikus egyház nézetei szerint a lelki és szellemi fejlődésnek megbízható materiális alapokra kell támaszkodnia.» Nos, etéren nem panaszkodhatunk: a Pax Romana königsteini konferenciáján nemcsak lelki élményekben részesültünk, hanem igen szívélyes venléglátásban is — amelyért ezúton is szeretnénk köszönetét mondani. Reméljük, sikerül tovább ápolni a közöttünk kialakult baráti viszonyt, s így talán mi, nyugaton élő magyarok is hozzájárulhatunk a magunk szerény módján, a nagyobb, az egyetemes egység-mozgalom sikeréhez. Cs. Szabó András (London) (A Pax Romana Szövetség Magyar tagozatának megfigyelőjét a slagelsei konferencián szintén megkértük észrevételei közreadására. Sajnos erre nem volt lapzártáig lehetősége, s így reménységünk szerint lapunk egyik későbbi számában közölhetjük írását.) A diákszálló lépcsőjén: Zeuthen Mogens, Békés Gellért, Szépfalusi István. nek, az nem kizárólag félelmetesen erős egyéniségével, de egész alkatával is magyarázható: ha valaki, úgy ő a par exellence művész. Mindenáron valami csillogóra, valami nagyszerűre tör és teszi ezt olyan gondolat-gazdagsággal, akkora szellemi erővel, mint a formája tetőpontján teljesítő erőművész. Noha látszólag éppen Szabó Zoltán — a szociológus — a művész, aki már megjelenésében is igyekszik valami rendkívülit, valami egyéni kompozíciót nyújtani a világnak. Páncélszerű zakó, egészen felülzáródó gallérral, melyből tarka sál bodorodik ki. Ez a harcias kihívás és világtól való elhatárolódás azonban a tudós alkotói magányát kívánja biztosítani. Az a pontos szorgalom, amelyről szerteágazó és megbízható adatokkal teli előadása tanúskodott, mégcsak nem is sejteti azt a szertelen megjelenést. Legfeljebb csak a fogalmazás váratlan és szellemi játékosságot feltáró fordulatainál találkozik a két stílus, amely megmutatja, hogy a mélység és a föléje szépszavakból emelt mondatívek nem zárják ki egymást. Két dán is résztvett a konferencián; ezek közül az egyik Szilas Attila volt. Nemcsak megjelenésével — egész arcát beborító szakállával, melynek torzonborz hatását teljesen semlegesítette simogató tekintete, magas termetével —, hanem szemléletének előrehaladt asszimilációjával is bizonyította ezt. Mint belülálló beszélt a dánok túlságos jóságáról és azt sem titkolta, hogy a magyarok gondolkodásmódjában már sokmindent furcsái. Lelkésziszolgálatát is egy koppenhágai gyülekezetben teljesíti. Úgy érzi, hívei szeretik. Az egész emberből a kiegyensúlyozottság, a maga dolgaiban örömöt találó meg-4
