Utitárs, 1964 (8. évfolyam, 1-11. szám)

1964-07-01 / 6-7. szám

Bécstöl Malmöi g Bécsi barátom önfeláldozó és ötletes segítsége révén résztvehettem az idei sla­­gelsei konferencián. Brröl az útról — első útamról Európában — szól ez az írás. Konfe­renciai részt­vevők. Amikor a kis Volkswagen-busz kifor­dult a Mariahilferstrasse-ra, erősen sütött a nap és a kocsiban is hamarosan meleg lett. Később egyre jobban befelhősödött és mind hidegebbre fordult az idő Észak felé vett utunkon azonban az időjárás zor­­donsága sem a husvétvárás örömét, sem az élmények színeit nem tudta megrontani. Most, amikor igyekszem összeszedni a leg­többet érő eseményeket, látom csak, hogy az úti fáradtság és a mindennapi körül­mények közé mennyi olyan látvány rejtő­zött, amely egy szoba magányában kitel­jesedve magábasűríti az időtlenség érté­keit. A passaui várban végre igazi sasfészek­re találtam. Hengeres tornyai úgy emel­kednek a kapuk fölé, mint a vár szikla­tömbje a város fölött. Ahol anedves reg­gelben megálltam — a fellegvár lebegő hídján —, a két folyó találkozására lát­hattam s maga a pillanat is annyira érin­tetlen volt még, hogy a távlat, a rebbe­­néstelen víz és a párás partok megaján­dékoztak egy folyam születésének látvá­nyával. Bár a Duna először Regensburgban, eb­ben a vizekre épült városban válik folyó­­vá, de Danubius-szá, istenné csak a pas­saui vár alatt emelkedik. Regensburgban viszont ott a dóm, amelynek homlokzatán a szertelen figurák egymást tolják az ég felé, hogy az így létrejött vaskos és tiszta csipke alatt szégyenkezve kóboroljanak a villamosok. A hatalmas méretű templom beépítettségével egyáltalán nem veszít fennségéből, hiszen jórészt egyházi épüle­tek szegélyezik és itt még mindig tömény annak a kornak a levegője, amikor külön városok születtek Isten dicséretére. A renitenskedő reflektor jóvoltából ke­rültünk el arra a német parókiára, amely­nek tiszta és szilárd légköre a valláshá­borúk korát idézte. Éjjel érkeztünk meg és részesültünk nagyon vendégszerető fo­gadtatásban ebben az eldugott kis falu­ban, ahol a házakat vastag keresztgeren­dák tartják össze és a földek felett gyenge és ködös fények csíráztatják a magokat. Ilyen helyen olyan ez az emeletes épület mint egy erőd, amelyben minden szoba az elmélyedésre, a lélek csiszolására kínál alkalmat könyvespolcaival, veretes búto­raival és erre a borongó, de végtelen tájra nyíló ablakaival. Hogy ebben a rajongás­ban mennyi a vidék ■— véleményem sze­rint a legtisztább német életformát meg­testesítő ■— hangulatának és mennyi a vendéglátók természetes és emelkedett emberségének az érdeme, azt nehéz el­dönteni. Mégis, az utóbbi bizonyára job­ban ihlette ezeket a sorokat, hiszen az el­vont dolgok mindigis tisztábbak. Lübeck után kezdődött Skandiánávia és egyre vastagodó hótakaróival a tél is visz­­szatért. Az épitkezésímód egyszerű pon­tossága nagyon otthonossá tette itt a lát­ványt, ahol sok a németül beszélő dán, s ez az érzés Dániában partraszállva még fokozódott. Az éjszakai országút mentén minden lelkiismeretességről és igényesség­ről beszélt s ez a földműves következetes­ségétől serkentett pontosság olyan fény­jeleket küldött a sötétségbe, mint a pad­lásablakok meghitt ragyogásai. Nagyon közelinek éreztem magamhoz ezt a népet, amelynek kis országában ugyanolyan kö­zel élnek egymáshoz az emberek, mint a mi falvainkban. Ez a rokonszenv még fo­kozódott, amikor megtudtam, hogy lehet még értelmet adni ennek a szónak: szo­cializmus. Ámbár ki tudja, megéri-e a társadalmi igazságosság nevében elért e­­redmény azt a lehiggadtságot, amelyet a kiegyensúlyozott körülmények közé került ember megszerez. Mert szép az egyenlő­ség, de nem hiszem, hogy kizárólag a skandináv vérmérséklet velejárója lenne a túlságos biztonságból eredő szenvtelenség. Dehát hol keressen megoldásra váró fel­adatot a polgár, ha az egyenlő lehetőségek megváltoztathatatlanok és nem is kifogá­solhatók? Ha valaha, akkor most időszerű a kicsit változtatott mondás: míveljük belső kertjeinket. A felszín eszmeisége sohasem ránkszabott; a magunk értékeit annál is inkább ki kell dolgoznunk, hogy érezzük életünk értelmét. Koppenhága hiába milliós kikötő- és kereskedőváros, őrzi azt a földfelé igyek­vő, meghittségre törő építkezési-stílust, amelyet a zord éghajlat alakított ki. A négy-ötemeletes házak, a középületek, de még a város egyetlen felhőkarcolója is gyerekes bájt rejt magában. A kikötőne­gyed a maga tökéletes kereskedőházaival és pincékbebujt mulatóhelyeivel valahogy újra gyerekjátékként hat, pedig ha vala­hol, úgy itt annyira természetes és nem idegenforgalmi velejárója ez az életnek, hogy a dánok szolid életvitelének megfe­lelően igen kis szerepet tölt be a város életében. A Nemzeti Múzeum sötétárnya­latú, faragott szobrai vagy méltóságteljes, naiv bútorai már inkább elvezetnek abba a világba, amely igazán csak Skansen-ben bontakozik ki. A földmivelő életforma keménykötésű és tiszta képzeletvilága je­lentkezik itt az épületekben, szélmalmok­ban, tűzhelyekben és ez a szemlélet jel­lemzi mind a mai napig a dánokat; legfel­jebb csak egy kis oldottságot, egy kis bensőségességet kapott még a hajósoktól és kereskedőktől. Hogy ez mennyire így van, mutatta malmöi délutánom. Mintha az óceán túlsó partjára vitt volna át ez a másfélórás ha­jóút, annyira megváltozott körülöttem a légkör. Malmö háromszor kisebb mint Koppenhága — egyébként is vidéki város­­mégis jóval nagyvonalúbb, ha úgy tetszik, amerikaiasabb építkezés fogadja a part­­raszállót. Az utcán céltalanul száguldozó gépkocsikban fiuk kurjongatnak és a lá­nyok csoportokba-verődnek egy-egy üzlet széltől védett boltíve alatt. Ezt én úgy fogalmaztam meg, hogy a kontinentális politika és a hatalmi törekvések szikárabb néppé, nemesibb alkatúvá tették a svéde­ket, akik ma sem tudják otthonukban energiájukat kiélni. A kérdés azonban megint az: ez lenne a szabad élet célja? És hogyan lehet a szabadságot értelmessé tenni anélkül, hogy megszüntetnénk? A válasz mindenkinek a magánügye .... A malmöi városháza déliesen érzékeny épületét körülfogták ezen az estén a fé­nyek és a templomra is jutott valami be­lőlük a háttérben. A hajóról azonban már csak a templom teteje lebegett a város felett, zölden megcsillanó patinájával. Tompa László (Bécs) 2 r" r "1

Next

/
Oldalképek
Tartalom