Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
ELŐ VÍZ Leltározás a gazda színe előtt 4. Szavatossága lejárt «. . . . Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek/» (Márk 9, 24). «Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, mégsem fogtunk semmit; mindazonáltal (de azért) a Te parancsolatodra levetem a hálót.» (Lukács 5, ß). Tejcsarnokunk vezetője említette a múltkor, mennyire kell igyekeznie, hogy bizonyos árucikkeket időben kiárusítson, mert szavatosságuk lejár és azután már nem veszik meg az árút. Mindenki megvizsgálja a becsomagolt élelmiszereken, sőt még inkább az egyes gyógyszereken a feltüntetett dátumot, mivel tudjuk, hogy bizonyos idő után nem használhatók, esetleg még ártalmasak is. Vannak szellemi termékek is, melyeknek lejár a «szavatosságuk». Ki venne meg pl ma egy 100 évvel ezelőtt megjelent lexikont, hogy abból tudja meg, mi a repülőgép, vagy az atom?! Ma sokan mondják, írják, hirdetik az egész világon, hogy a vallásosság is olyan valami, amelynek már lejárt a «szavatossága», a modern ember számára «nem fogyasztható», sőt szellemi egészségére káros. Gyerekesség lenne azt mondanunk, hogy ez csak azért nem igaz, mert materialisták állítják és azoknak eleve nincs igazuk. Inkább komolyan kell gondolkoznunk állításaikon és foglalkoznunk kell vele. Vannak laboratóriumok, ahol időnként megvizsgálják a szavatossági időn túl megmaradt gyógyszereket, élelmiszereket, mikroszkóp alatt — komoly, pontos módszerekkel — a mi érdekünkben. Ilyen komoly vizsgálat alá vesszük most vallásosságunkat; miért állítható róla, hogy «szavatossága lejárt»? Röviddel ezelőtt érdekes kis könyvet olvastam Italo Calvino olasz írótól. A könyv címe: A kettészelt őrgróf. A tréfás cím alatt a szerző egy komoly, sőt szimbolikus történetet mond el egy régen élt őrgrófról, akit a háborúban kettészel egy török ágyúgolyó. Egyik felét összefoldozzák a felcserek s az haza is tér. Sajnos, ez a gonoszabbik fele és az egész környék réme lesz. Ám egyszer felbukkan a másik fele — a jobbik fele — is. Ez eleinte igen népszerű, de lassan ezt is megutálják, annyira csöpög a kegyességtől. A történet végén csodálatosan egymásra talál a két fél, összeforrnak és így rendbejön benne és körülötte minden. — Mikor letettem a kis könyvet, arra kellett gondolnom, nyugodtan lehetne egy másikat írni «A kettészelt keresztyén» címmel. Sokszor és sokan ilyen kettészelt módon éljük keresztyén életünket. Van egy hétköznapokra való felünk, melynek mintha semmi köze nem lenne az ünnepnapokra való keresztyén felünkhöz. Egyik gyári munkás hívem mondta igen őszintén és nyíltan, hogy nem szeretné, ha sokan tudnák, hogy hol töltötte el az idejét (a templomban), de azt sem, ha én tudnám, hogy hová és merre megy onnan. íme, egy tipikusan kettészelt keresztyén: a világban rejtett hittel él, közöttünk pedig egy rejtegetett világgal, vagy bűnnel a szívében. Egy édesapa mondotta el a következő esetet: Megbüntettem a fiamat, mert hazudott. Megmagyaráztam neki, hogy a hazug emberből soha nem lesz rendes, becsületes keresztyén ember. Egy órával később azon veszem észre magam, hogy valakinek erősen bizonygatom, ha érvényesülni akar az ember az életben, akkor sokszor szükséges a hazugság.» Igen, valahogy így áll a mi «kettészelt keresztyénségünk.» Akarattal-akaratlanul a templomba «internáljuk» Jézus Krisztust, bizonyos alkalmakkor «meglátogatjuk», még némi ajándékot is viszünk neki (s minél jobban furdal a lelkiismeret, annál nagyobbat) és tovább éljük «független» életünket, amely alig különbözik mások életétől. Valaki azt mondotta, a modern világ «szentjei» a sportolók, mert egy centiméterért, vagy egy másodpercért megsanyargatják testüket és halálosan komolyan veszik a dolgukat. Ma egy modern sportember sokkal nagyobb áldozatot hoz a teljesítményéért, mint egy vallásos ember a vallásáért. Csoda-e, ha a világ azt állítja, vallásosságunknak a szavatossága lejárt? Csoda-e, ha a vallásosságnak azt a fajtáját, amit ■— így is mondhatnám •— «nagyban» látnak, nem veszik komolyan? Vajon mi nem ilyen kettészelt keresztyének vagyunk? Bár mindnyájan «nennet mondhatnánk erre! Azonban mindenképpen és mindnyájunkat komolyan figyelmeztet az Ige: «A kétszívű ember minden útjában állhatatlan ember.» (Jakab 1, 8.) Egyik útjában is, a másikban is. Hogy is mondja a mi Gazdánk? «Egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik önmagával.» (Máté 12, 25.) Sőt: egy gyülekezet sem, egy keresztyén ember sem! (Folyt, köv.) Pándy Kálmán Istenhez le kell szállani Istenhez le kell szállani. De lásd amíg várod, hogy üres korsód teljen, rájösz hogy mindegy, gyermek, asszony, lány az aki várja, hogy Isten feleljen. Isten a víz és aki kúpolt kézzel csészét formálva föléje hajol térdre lehullva, érzi hogy eláraszt mérhetlen bőségével, tékozol. Ezt a szép Rilkeverset nemrégen lefordítottam és elküldtem egy magyar diakonisszának, aki következő kedves válaszszal kárpótolt: «A Rilke vers nagyon szép és elgondolkoztató. Élni mint a virág, ártatlanul, Isten akaratával csendesen megegyezve, ez maga a békesség és az öröm Isten bőségében. A titka is benne van: Ki kúpolt kézzel föléje hajol, térdére hullva —. «Múlt héten meglátogattam egy 50— 60 év körüli rákbeteg asszonyt, csontvelő, öt csigolyája már odavan. Férjével és 83 éves szívbajos édesanyjával lakik egy konyha — cselédszobában, ő a konyhában fekszik. Mikor felmentem a lépcsőn, egy percre elszorult a szívem, nem lesz-e mégis nehéz látni a szenvedőt? S mikor beléptem, néztem: hol a beteg? Csak ragyogást láttam a konyhában, egy Isten szeretetében túlboldog asszonyt, akinek boldogsága állandóan túlárad, mindenkinek jut belőle, aki csak odajön. Nem valami földöntúli szentet a szó katolikus értelmében, csak egy normális, természetes, ágybanfekvő beteg asszonyt. Elmondta, hogy mikor megtudta, hogy betegsége halálos, elszorult a szíve: mi lesz férjével és édesanyjával? És Isten azt válaszolta neki: Hiszen én jobban szeretem őket, mint te. Azóta még ez a gond se zavarja boldogságukat. «De vájjon hány rákos beteg tud így megmaradni a kegyelemben? És a többi, aki kimondhatatlanul szenved, vagy csak fásultan vegetál? Vagy az a millió és millió ember, aki nem tud tiszta kezet kúpolni vagy éppen letérdelni? «Én úgy látom, hogy Jézus ezekért hagyta oda mennyei dicsőségét és jött le a keresztre, mert ezeket is szerette.» 7
