Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-06-01 / 6. szám
Küzdelem a létért ÚTIT UM Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Szerkesztőség és kiadóhivatal Prestegárden, Innsm</>la, Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pát kai Róbert, Szépfalusi István. A lap ára egy évre 1,50 US dollár. Egység A világ evangélikusságának figyelme e nyáron Helsinki felé fordul. Az Evangélikus Világszövetség 63 tagegyházának kb. 800 képviselője gyülekezik hat év után új munkaülésre. Szerte a világon tanulmányi csoportok foglalkoznak azzal, amit a Világgyűlés tárgyalni fog, — ugyanakkor az egyházi közvélemény feszülten várja azoknak listáját, akik a gyűlésen résztvesznek. Efféle ülések, — akár katolikus zsinatról, akár világgyűlésről vagy akár csak kisebb egyházi tanulmányi csoportok üléséről van is szó, — ismételten az egyház egységének demonstrációjává váltak: impozáns illusztrációivá annak a ténynek, amelyet egy kedvelt énekünk így fejez ki: «Nincs Krisztusban Kelet, Nyugat . . . .» Sajnálatos disszonanciát kelt azonban, mikor az egyház egységének ilyen megnyilvánulásait politikai szempontok befolyásolják vagy alárendelt hatóságok provinciális elmaradottsága bontja meg. így történhetett meg pl., hogy míg az ökuménikus szellem a római egyházhoz való viszonyban is világszerte érvényre jutott, míg nem kisebb személy mint Adzsubej járt kihallgatáson a pápánál s a Szovjetunióbeli orthodox egyház képviselői jelen voltak a II. Vatikáni zsinaton, — addig a magyarországi evangélikus egyházban még mindig «Róma az igaz keresztyénség ellen» cím alatt hangoztak el előadások s jelentek meg cikkek a római egyházról, s a magyarországi hatóságok a katolikus püspökök közül alig néhányat engedtek ki Rómába. Csak sajnálni lehetne, ha efféle, a fejlődéssel lépést nem tartó provincializmus a helsinkii nagygyűléssel kapcsolatban is megbontaná az egyház egységét. Mint ismeretes, D. Ordass Lajos püspök az Evangélikus Világszövetségnek első alelnöke s 1957-ben a minneapolisi világgyűlésen hattagú magyar küldöttség élén vett részt. If j. Pröhle Károly teológiai tanár a Világszövetség héttagú teológiai bizottságának tagja. Túróczy Zoltán püspököt pedig a világgyűlés előestéjén szándékozik teológiai díszdoktorrá avatni a helsinkii egyetem. Egyiküket sem jelölte kiküldöttjéként a Magyarországi Evangélikus Egyház. De Különösen a századforduló táján volt kedvenc jelszó. Akkoriban visszhangzott tőle minden «kultúrhely». Hirdetői nem is tagadták, hogy a nagy tudóstól, Darwintól vették. Magyarázatukban ezt fűzték hozzá: az egész lét nem más, mint állandó küzdelem. Csak az az élőlény jogosult az életre, amely bírja az állandó harcot. így van ez mindenütt a természetben. A küzdelem a természet legalapvetőbb törvénye, amely szerint a gyengébbnek el kell pusztulnia. Csak egy lépés kellett még, s készen volt az általánosítás: a törvények minden élőlényre, tehát az emberre is vonatkoznak. Az ember sem kivétel: küzdenie kell, ha nem akar legyőzött lenni. Mert «jaj a legyőzőiteknek!» Az általánosításnál aztán már más példák is szolgáltak Darwinon kívül. Egyszerre előásták a régi mondatot: az ember az embernek farkasa! Hogy Darwin mit szólt volna tétele ilyen értelmezéséhez, az más kérdés, — de sokan emlékezhetnek még rá, hogy ennek az értelmezésnek hány generáció itta már meg a levét nyugtalan és kegyetlen századunkban! De nem erről szeretnék én most beszélni. Hanem arról, amivel mellemnek szegezett kérdés formájában találkoztam: az egész élet küzdelem a létért. A kisebbet felfalja a nagyobbat, őt pedig a még nagyobb. Hiába, kérem, ez az élet megváltoztathatatlan törvénye! De hogye gyeztethető össze ezzel a keresztyénség tanítása a megbocsátásról? Nem valami «természetellenes» dolog-e ez? Nem valami olyat kíván-e, ami ellentmond a legnagyobb természeti törvénynek? Nem akarja-e ezzel lefékezni a természetes életütemet? A KÉRDÉS második fele foglalkoztat azóta is. A megbocsátás kérdése. A megbocsátásé, amelyről már a bibliai üzenet sem tagadta, hogy abban valami «természetellenes» van. Valami rendkívüli, valami nem várt, valami más. Amikor Jézus erről beszélt, akkor olyan «természetellenes» képet használt, mint a sokat emlegetett (és félreértett!) tékozló fiúét. Az mindent elherdált és eljátszotta minden jogát. Elannyira, hogy az apja halottnak nevezte. És amikor hazajött, apja mégis megbocsátott neki (amit a másik testvér egészen «természetellenesnek» jelentett ki!). Igen, Isten bocsánata nem természetes, hanem természetellenes! Azon egyszerű oknál fogva, hogy Ö nyúl bele a «természetbe». És jellemző, hogy mikor mindhármukat elvárja a világ evangélikussága. Helsinkiben való megjelenésük lenne az, ami minden nyilatkozatnál ékesebben bizonyíthatná: tényleg, «nincs Krisztusban Kelet, Nyugat . .. .» Pál ennek okát kutatja, azt botránkoztatónak és bolondságnak mondja! Ez tükröződik akkor is, amikor mi bocsátunk meg a másik embernek. Az nem «természetes», abban valami rendkívüli, természetellenes dolog történik. Isten rajtunk keresztül belenyúl a «természet» törvényébe és megváltoztatja azt. Sose felejtem el azt a falut, ahol régebben többször megfordultam s ahol mindenki mindenkinek ellensége volt — örökösödési ügyekből kifolyólag. Milyen jó lett volna, ha a megbocsátás «természetellenes* folyamata ott cselekedhetett volna! Egy egész falu újjászülethetett volna tőle! A kérdés mögött nyílván az a felfogás húzódik meg, amely a megbocsátó gesztusban gyávaságot, pipogya gerinctelenséget lát! Pedig a megbocsátás más: Isten belenyúlása az emberi «természetbe», amely elveszett és elromlott. DE MIT SZÓLNA ehhez Darwin? Először is azt, hogy az ő kifejezése: küzdelem a létért — semmiképen nem értelmezhető úgy, ahogyan azt századfordulói evolucionisták értelmezték. Nem igaz, hogy a természetben csak a harc biztosítja a létet, a legyőzetés pedig a halált jelenti! Ezt ma már az állattan kereken megcáfolja! Állatokon végzett pszichológiai megfigyelések Darwin tételének durva elferdítői ellen tanúskodnak. Ilyen kísérletekről olvastam a napokban. Hadd mondjak el közülük egy párat. A kísérletek azt mutatják be, hogy az állatvilágban a legtöbb nehéz helyzetet lovagiasság, megkegyelmezés és segítőkészség menti meg! Megfigyelték, hogy pl. a legyőzött farkas hátraszegett fejjel torkát nyújtja legyőzőjének, hogy az beleharapjon. De ez soha nem következik be. — Mérgeskígyók a párjukért vívott küzdelemben sem marnák meg egymást méregfogukkal! — A páviánok még ellenséges klikknek is megengednek kettőt: saját felségterületükön való átvonulást és vízivást a forrásnál. E kettő miatt soha nem verekszenek, sőt «gyerekeiket» szigorúan megbüntetik minden kihágásért! De legyen elég a példákból. Csak ízelítőül említettek egy párat, hogy eloszlassák azt a téves véleményünket, miszerint az állatvilágban csak a durva erőszak, a brutalitás, az erősebb joga a döntő! S ha nem ezek a döntők az állatvilágban, miért azok az embereknél? Mégiscsak igaz lenne az a biblikus látás, hogy az egész természet az ember miatt romlott? S hogy ebben a romlottságban az ember még sokkal messzebb ment, mint maga a természet? Például odáig, hogy megbocsátani sem tud? Gémes István. 3
