Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Evangélikusok «a keresztyének egységét szorgalmazó titkárság» rendez. Ezt a titkárságot a pápa nevezte ki, elnöke Bea bíboros, a napi munka irányítója Mgr. Willebrands. Ez a titkárság arra is lehetőséget adott, hogy nem-katolikus teológusok kritikai megjegyzéseket is fűzhessenek a zsinati iratokhoz. Ezeken a megbeszéléseken gyakran olyan teológusok is résztvettek, akik tagjai a zsinati bizottságoknak, s így arra lehet következtetni, hogy a nem-katolikus megfigyelők megjegyzései a zsinati bizottságoknak is tudomására jutottak. Mindezt persze nem kell úgy felfogni, mintha a megfigyelők «titkos tanácsadói» lennének a zsinatnak. Ennyire még nem jutottunk. Amit a zsinat végül határozatok formájába önt, bizonyára ugyanaz lesz, mint amit a mai katolikus teológia is tanít. Hogy azonban megfigyelők vannak jelen s szavukat is hallathatják (ha csak közvetve is), az bizonyára hozzá fog járulni ahhoz, hogy a határozatok óvakodni fognak a nem-katolikus egyházak véleményének leegyszerűsítésétől vagy félremagyarázásától. Más szóval: tekintettel lesznek «a többiekre». Hogy mindez újdonság a katolikus egyháznak a nem-katolikus egyházakhoz való viszonyában, azt örömmel és köszönettel állapítjuk meg. Ez a magatartás természetesen következményekkel fog járni a nemkatolikus egyházakra is, úgy ti., hogy a bizalmatlanság lassanként az ő részükről is megszűnik. Ez feszültségek nélkül nem történhetik meg, ahogyan a zsinaton sem volt feszültség nélkül az ökuménikus magatartás előretörése. Ezeket a feszültségeket persze nem szabad túlozni, még ha lényeges teológiai kérdésekben jelentkeznek is. A zsinat minden bizonnyal jó katolikus eredménnyel fog zárulni. A «zsinati feszültségek», melyekről sajtójelentések bőven beszámoltak, csak azt tükrözik vissza, amit a katolikus egyház és teológia minden ismerője könyvekből és személyes beszélgetések alapján eddig is tudott. A jelenkor katolicizmust két nagy mozgalom jellemzi: a bibliai tudomány és a liturgiái mozgalom. Mindkettő erősen érdeklődik az első évszázadok egyházi atyái iránt is. Könnyen érthető, hogy a zsinaton tárgyalandó témakörök közűi kettő már a tárgyalások legelején az érdeklődés középpontjába került, ti. a liturgia és az írás és tradíció kérdése. Ami az elsőt illeti, az erre vonatkozó javaslat aránylag könnyen elfogadásra került, a másikra vonatkozólag azonban az lett az eredmény, hogy a benyújtott javaslatot teljesen át kell dolgoznia egy bizottságnak, melyet a pápa e célból jelölt ki. Az eredeti javaslatot egy olyan bizottság dolgozta ki, melynek többsége Rómából s a vatikáni hivatalokból került ki. Ennek a (Folyt, az 1. oldalról) javaslatnak a napirendről való levétele vereséget jelentett az ottani konzervatív teológiára. A jövő fogja megmutatni, nagyobb teret kap-e egy olyan teológia, mely inkább nevezhető «biblikusnak» és «patrisztikusnak» mint «skolasztikusnak». A bibliai kutatás és a liturgiái mozgalom eredményeit örömmel látja egy evangéliumi egyház zsinati megfigyelője. Sajnos azonban ellenkező irányba mutató jelenségeket is észre kell venne. Az evangéliumokat tartalmazó liturgikus könyvet minden ülés elején «intronizálják» ugyan, azaz kinyitva ünnepélyesen díszhelyre teszik, — de Isten Igéjét ebben a gyülekezetben soha nem magyarázzák s a hozzászólásokban is ritkán idézik. A liturgiára vonatkozó javaslat ugyan melegen ajánlja Isten Igéjének hirdetését, —ez azonban épen a püspökök gyülekezetében hiányzik. A javaslat, evangéliumi módon, szorgalmazza a gyülekezet részvételét a misében, — de ebben a püspöki gyülekezetben nem az ajánlott «közösségi misét» tartják, hanem római áldozati misét mutatnak be, ahol •— mint ismeretes — épen a gyülekezet hálaadó imádságánál, melybe a szereztetési igék is bele vannak szőve, egyszerre minden csendes lesz, a gyülekezet nem vesz részt abban, ami az oltárnál történik, csak karéneket hall. Ez a karének, mellesleg, még csak nem is a viták során annyira ajánlott gregoriánus zene. Egy evangéliumi megfigyelő számára örvendetes kivételt jelentettek azok az alkalmak, melyeken Rómával egyesült keleti egyházak saját szertartásuk szerint, anyanyelven tartották az istentiszteletet s az Úrvacsorát mindkét szín alatt kiszolgáltatták. Milyen kilátásokat nyújt a zsinat a jövőre vonatkozólag? Szögezzük mindjárt le: aligha lehet az egyházak nagyobb egységét várni tőle. Ezt a pápa is belátta, s ezért nem hívott egybe egység-zsinatot, hanem csak római katolikus zsinatot. A pápa célja, hogy ez a zsinat belső megújuláshoz segítse a katolikus egyházat. Csak egy ilyen megújult egyház tud majd szerinte kellő vonzóerőt gyakorolni a többi egyházakra. Nem lehet egy zsinattal egyszerűen megszüntetni azt a szakadást, mely 900 éve felláll a keleti egyházakkal, s 400 éve az evangéliumi egyházakkal. De ez a zsinat talán az első jele annak, hogy a római katolikus egyház hajlandó a többi egyházakkal testvéri módon együttélni. Ha ez igaz, akkor remélni lehet, hogy a zsinat további napirendjén szereplő kérdések megoldásában is szerepet fog játszani a többiekkel való együttélés óhaja. Ha a nem-katolikus házasság lealacsonyítása megszűnik, ha a katolikus többségű országok püspökei is síkra szállnak a türelem és a szabad vallásgyakorlat érdekében, akkor az is könnyebb lesz, hogy egymást kölcsönösen az egyház Fejéhez, Jézus Krisztushoz tartozónak ismerjük el. Hadd húzzam itt alá a kölcsönösen szót. Mert az evangéliumi keresztyénségnek is kell okulnia a zsinatból- el kell ismernie, hogy Krisztus jelen van, cselekszik és működik abban az egyházban is, — amint ezt az evangéliumi megfigyelők a lehangoló tanulságok mellett is megtapasztalhatták. Ha továbbra is feszültség van az egyházak között sok országban, mind magasabb, mind alacsonyabb síkon, mégis ennek a zsinatnak legalább ahhoz hozzá kellene járulnia, hogy az ellenségeskedés megszűnjék, s hogy őszintén megpróbáljunk testvériesen együtt élni, ha el is választ a hitvallás az üdvösségre vonatkozólag. A zsinat arra ösztönözhet, hogy az egyház egységéről közösen vallást teszünk s egymást imádságban Isten trónja elé visszük. Egy evangéliumi megfigyelő arról mindenesetre tanuskodhatik, hogy az ilyen evangéliumi magatartás a katolikus egyházban is halló fülekre talál. Szétválasztottságunkban is Ígéretes jövőre ad ez reménységet. Krónika D. Dr. Pro Me Károly elhunyt D. Dr. Prőhle Károly ny. egyetemi tanár, az evangélikus dogmatika volt tanára, 88 éves korában Sopronban elhúnyt. Prőhle Károly 42 éven át tanított teológiát, előbb mint előadó, majd mint rendkívüli, végül 1907-től mint rendes tanár. Budapesten szerzett filozófiai doktorátusa mellett a lipcsei egyetem teológiai tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki 1926-ban. Mintegy 40 önálló vagy különlenyomatban megjelent munkája közűi kiemelkedik A hit világa c. hittana, mely az első magyar nyelven megjelent önálló evangélikus dogmatika volt. E művének értékére jellemző, hogy külföldön élő magyar lelkészek ma is gyakran ezt a munkát ütik fel (s nem külföldi hittudósok kézikönyveit), mikor hittani részkérdésekben segédeszközre van szükségük. Mint arról 85. születésnapjával kapcsolatban az Utitárs már megemlékezett, Prőhle Károly élénk részt vett az ökumenikus mozgalom kezdeti munkájában s az Evangélikus Világszövetség alapító munkájában. Evangélikus egyházunkat több nemzetközi egyházi ülésen képviselte (Eisenach 1923, Lausanne 1927, Koppenhága 1929, Páris 1935, Oxford 1937 stb.) Temetése december 13-án volt Sopronban. 4
