Utitárs, 1963 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1963-04-01 / 4. szám

uriTMf Egyházi élet «az újvilágban» II. Egy Ur - egy hit Négy amerikai egyház egyesü­lésének ünnep­ségéről Külföldön élő magyar evangélikusok lapja. Szerkesztő és kiadó: Terray László Szerkesztőség és kiadóhivatal Prestegarden. Innsmőla. Norge. A szerkesztő bizottság tagjai: Kótsch Lajos, Pátkai Róbert. Szépfalusi István. A lap ára egy évre 1.50 US dollár. Helyettesítés A modern társadalomban az egyes fog­lalkozási ágak gyakran igen messze esnek egymástól. Tanító és kereskedő, szerelő és hivatalnok, pap és jogász, orvos és egye­temi tanár hivatása igen különböző. Mé­gis összeköti őket valami: mindnyájan mások helyett végzik munkájukat. Aki munkáját komolyan veszi, nemcsak becs­vágyból vagy kenyérkereseti kényszerből dolgozik, hanem mások nevében is, akik meghatározott munkakört bíznak rá, mert hiszen lehetetlen mindenkinek minden munkát saját magának végeznie. Mikor az anya rábízza gyermekét a ta­nítónőre, vagy a hallgató a tanár előadá­sára jár, mikor a tisztviselő rábízza autó­ját a szerelőre vagy a beteg magát az or­vosra, — mindnyájan egy láncsort alko­tunk, melyet a bizalom tart össze, az a bizalom, hogy a másik megteszi a lehető legjobbat a «fél» érdekében, többet mint amit a honorárium fejében várni lehet tőle. Csalás, visszaélés ellen végeredmény­ben nincsen biztosítékunk, •— s mégis, aki bizalmatlanságot tanúsít a másikkal szem­ben, az előbb-utóbb elszigeteli magát em­bertársaitól, szétszakítja ezt a láncsort s tehetetlenül magára marad, — hiszen ki tud a modern világban mindent önmaga végezni ? Böjt és nagyhét idején legyünk tisz­tában ezzel: egymás helyettesei vagyunk s e helyettesítés nélkül egyikünk sem tud boldogulni. A lelkiismeretesség, mely ti­pikusan keresztyén erény, a mai szekula­rizált világban gyakorlati jelentőségű köz­kinccsé lett. Akár tetszik, akár nem: munkánk lelkiismeretes vagy lelkiismeret­len végzésével embertársainkkal szemben cselekszünk jót vagy rosszat. S vegyünk észre e mögött a láncsor mögött egy magasabb összefüggést is: amint mi a mindenappi életben egy­más helyettesei vagyunk, úgy helyettesí­tett minket életében és szenvedésében Az, Aki mindnyájunkért keresztet hordozott. (Sonntagsblatt) Ha igaz az, amit korunkról valaki így mondott: «Hajszolt idő ez, zúgó, sebes forgás!» — akkor ezt Amerikára még fokozott mértékben lehet vonatkoztat­nunk. Meg tudom érteni azt a hittestvére­­met, aki visszaérkezésem után azt kér­dezte tőlem: «Azután hogy tetszett az a lóversenyszerű élet?» Értette ezen az élet szédületes tempóját, azt a hallatlan belső népvándorlást, ami az Egyesült Államok­ra ma is jellemző. Statisztika szerint az összlakosság 10—11 százaléka évente köl­tözik. De benne voltak a kérdésben a szenzációt hajhászó és bizony európai szemnek első pár hétben nagyon szokat­lan hirdetések vagy pl. a több tízezer mindent fontosnak kijelentő rádióállomás programmja is. Bennem is kérdés volt, hogy a Szentlé­lek Isten, — amennyire emberileg látni — miképpen és hogyan munkálkodik? Az egyház ma hogyan tud belekapcsolód­ni a társadalmi, kulturális és általános viszonyokba? Hiszen csak igy találhatja meg azokat az embereket, akiket szol­gálni akar. Ezek a viszonyok és köt ül - mények azonban nagyon sokfélék. Min­den egyháznak abban a helyzetben kell végezni szolgálatát, amelyben van s ez adja meg szolgálatának sajátos jellegét. Kérdésben nem volt hiány, viszont a vá­laszadásban ma sem igényelhetem az, hogy mindent láttam, vagy amit láttam, jól láttam. De a lényeges talán nem is ez. In­kább az, hogy a különböző körülmények között élő egyházak tanulhatnak egymás­tól. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak, úgyis mint magyart. Itt azzal a magyará­zattal tartozom, hogy a szeretet olyan lát­ható és megkülönböztetett formája talán elsősorban nem is nekem szólt, hanem annak a küldöttségnek, amelyet Dr. Or­­dass Lajos püspök vezetett az 1917-es minneapolisi evangélikus világgyűlésre. Bennem ismeretlent köszöntöttek, de a mérték nem én voltam. A mérték az Ur és a közös hit volt, akit, illetőleg amit már az előbb említettekben megismertek. Megható arra gondolni, milyen jó nékünk keresztyéneknek, akik egymást az életünk­be rejtett Urunkkal és a Benne való hi­tünkkel ajánlhatjuk. És ebben az ajánlás­ban emberi hatalom nem akadályozhat meg bennünket. Ezen az utamon Isten ámulni tanított. Erősödő egyházi életet láttatott velem, ahol komoly felelősséggel igyekeznek utat keresni az emberi szivekhez, azzal az üzenettel, amelyet Krisztus az ő Anya­­szentegyházára bízott. Azt mondtam, hogy igyekeznek. Ebben benne van az, hogy persze ott sem minden úgy történik, a­­hogy ideálisan kellene, hogy legyen. Ame­rikában pl. szinté állandóan cserélődik a gyülekezetek tagsága. Több statisztkai adatot láttam azonban, melyek igen te­kintélyes gyarapodásról számolnak be. 8.334.000 a megkeresztelt evangélikus egy­háztagok száma az Egyesült Államokban. 1961-es adatokra támaszkodva a gyarapo­dás évente 1.8 százalék, de nagyobb evan­gélikus központú helyeken ez a szám 4.2 százalékra is felmegy. A római katholikus egyház mellett az evangélikus egyház fej­lődött a legtöbbet az utolsó tíz esztendő­ben, gyülekezeteinek, lelkészeinek, intéz­ményeinek száma tekintetében. Évente többszáz gyülekezet alakul. Az amerikai egyházi élet háttere a nem­zetiségi csoportok külön munkája. Az anya­nyelven végzett munkát ma is drága kincsnek és a jövő hordozójának tudják, de világos számukra az is, hogy dinami­kus erővel csak akkor munkálkodhatnak, ha egységesebbé válik szolgálatuk. Ezért a legnagyobb dolog, amiről beszélhetünk velük kapcsolatban, az egységkeresés fe­lelőssége. Itt nem tanításban való egysé­get kell érteni, hanem szorosabb szerve­zeti összetartozást, hogy Krisztus Urunk missziói parancsát jobban betölthessék. 1961-ben három különböző múltú egy­­(folyt, a 7. oldalon) 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom