Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-11-01 / 11. szám
V ányka Már három hónapja inaskodott a kilenc éves Vány ka, Alyochin csizmadiamestemél. Karácsony este volt, s nem tudott aludni. Várt míg Alyochin mester és napszámosai elmentek a korai misére, azután a mester fiókjá ból elővett egy üveg tintát, egy tollszárat, amiben rozsdás tollhegy volt, kisimítgatott egy gyűrött papírdarabot és írni kezdett. Mielőtt azonban leírta volna az első betűt, többször lopva az ajtóra, majd az ablakra tekintett, felpillantott a falon függő ikonra, szemügyre vette a polcokon sorakozó kaptafákat és sóhajtott. A kisimított papírdarabot a padra helyezte, ő pedig eléje térdelt a földre. «Kedves Nagyapám, Constantin Makarytsch» írta. «Levelet szeretnék írni magának. Boldog karácsonyt kívánok és minden jót Istentől. Tudja, hogy nincs nekem se apám, se anyám, csak egyedül maga ebben a nagy világban». Ványka az ablakra nézett, ahol gyertyájának lángját látta visszatükrözni és felidézte nagyapa Constantin Makarytshch képét, aki éjjeli őr volt egy Shivairov nevű földbirtokosnál. Hatvanötévkörüli, alacsony, lesoványodott, de szokatlanul tevékeny öregember volt, vidám arccal, ravaszkás szemekkel. Napközben a cselédszobában alszik, vagy tréfálkozik a szakácsnékkal, éjjel pedig körüljárja az épületeket, báránybőrbekecsébe burkolódzva. Nyomon követi őt az öreg Kasthanka kutya és Vyun a vadászkutya, amit azért neveznek így, mert teljesen fekete, s olyan karcsú és hosszú, mint egy menyét. Vyun mindig nagyon tiszteletteljes és barátságos, jóindulatúan tekintget ismerőseire, mindamellett senki sem szereti. Tisztelettudása és barátságossága mögött ugyanis semmi egyéb nincs, mint álnokság és csalás. Senki sem tud nála ügyesebben lopódzkodni és kellő pillanatban lábszáron harapni valakit, vagy becsukaíni magát a jégverembe, ahol a húsokat tartják, vagy elcsenni egy tyúkot a parasztoktól. Nem egyszer volt már eltörve hátsó lába, utánahajított furkosbottól. Kétszer felakasztották már, majdnem hetenként félholtra verik; de azért még mindig él. Most talán éppen a kapuban áll nagyapa és a falusi templom fényesen kivilágított ablakait bámulja és fecseg a cselédekkel, miközben toporognak, nehéz posztó csizmáikban. Kezeit dörzsöli, vacog a hidegben és öregesen vihogva, hol a szakácsnékat, hol pedig a cselédeket csipkedi meg. .«Akarnak egy szippantást?» mondja és odakínálja tubákos szelencéjét az asszonyoknak. A lányok szippantanak egy kicsit és tüsszentenek. Nagyapa ezt roppant mulatságosnak tartja. Még a kutyáknak is kell szippantani egy kicsit. Kasthanka tüsszent, s azután zsembésen elvonul. Vyun a maga részéről nem tüsszent —- persze tiszteletből — és vidáman csóválja a farkát. Az idő nagyszerű. A levegő csendes, tiszta és üdítő. Az éjszaka sötét mégis jól látszik az egész falu, fehér háztetőivel, füstölgő kéményeivel és csillogó zuzmarás fáival. Ványka nagyot sóhajtott ismét, bemártotta tollát a tintába és folytatta az írást. «Tegnap megvert a gazdám. Hajamnál fogva ráncigáit ki az udvarra és derékszíjjával vert, mert a bölcsőt kellett volna ringatnom és én elaludtam. A múlt héten pedig gazdasszonyom mondta, hogy tisztítsak meg egy beringet és én farkánál kezdtem. Erre megfogta a hering fejét és az orrom alá lökte. A napszámosok ingerelnek, kénytelen vagyok vodkát keríteni nekik és uborkát lopni gazdámtól számukra. Azután a gazdám engem ver meg, azzal, ami éppen a kezeügyébe kerül. «Az élelem egyáltalán nem jó. Reggel kenyér, délben zabkása; este kenyér teával, vagy húslevessel, amiből nekem sohasem jut. A földön kell aludnom. Mikor a kisbaba sír, egyáltalán nem alhatom, mert ringatnom kell a bölcsőt. «Kedves Nagyapa, az Isten szerelmére kérem, vigyen el innen, haza a falunkba. Nem bírom itt tovább. Térdenállva könyörgöm, vigyen el. Különben meg kell halnom ...» Ványka lebiggyesztette szájaszélét, szemeit dörzsölgette piszkos öklével és hangosan felzokogott. «Megőrölném tübákját» írta «és imádkoznék a jó Istenhez magáért. Ha valami rosszat tennék, verjen csak meg, ahogy bír. Könyörögni fogok az intézőnek, hogy csizmáját tisztíthassam, ha gondolja magának nem lennék hasznára. Vagy talán birkapásztor lehetnék Fedyka helyett. Kedves Nagyapa, nem bírom tovább, olyan szörnyű nekem itt. Már régebben vissza akartam futni, de nincsen csizmám és nagyon hideg van. Ha megnövök, gondját viselem, senki sem bánthatja és fizetek magáért, ha meghal, csakúgy mint édesanyámért. Moszkva nagy város, nem is látni mást, mint szép magas házakat ,sok lovat, de birkák nincsenek és a kutyák nem harapnak itt. Berlehemes gyerekek nem járnak házról házra és nem szabad énekelniök a templomban. «Kedves Nagyapa, amikor a kastélyban kiosztják az ajándékokat, vegyen le a karácsonyfáról egy arany diót és tegye el nekem zöld ládájába. Olga Ignatievna kisasszonytól kérje, s mondja meg, hogy Ványkáé lesz.» Nagyot sóhajtott Ványka és ismét az ablakra nézett. Arra gondolt, hogy minden évben nagyapa hozta el az erdőből a karácsonyfát, s ilyenkor ő is mindég vele mehetett. Milyen csodálatos napok voltak ezek! Ropogott a csillogó hó lábuk alatt. Néha sokáig ácsorgott nagyapa a kivágandó fa körül, pipáját szívta, egy csipet tubákot szippantott és tréfálódzott a didergő Ványkával. A zuzmarás fiatal fenyők némán álltak, s várták melyikükre esik a választás. Hirtelen, mint egy kilőtt nyíl, a hóbuckák között egy nyúl szaladt keresztül. Nagyapa mindig felkiáltott ilyenkor: «Fogd meg! Fogd meg! A hosszúfülü gonosztevőt!» Azután a kastélyba vitte nagyapa a a kivágott fenyőfát. Ott megnyesegették és Olga Ignatievna, Ványka kedves barátja, gyönyörűen feldíszítette. Amíg Ványka édesanyja élt és cselédkedett a földesúrnál, Olga Ignatievna gyakran adott neki cukorkát és csupán unalomból még írni és olvasni is megtanította, számolni százig, sőt még eltáncolni egy négyest is. Miután anyja meghalt, Ványkát kiküldték a cselédszobába nagyapjával lakni, majd később inas lett Moszkvában. «Jöjjön el hozzám kedves Nagyapa» írta Ványka. «Isten szerelmére kérem vigyen el innen! Szánja meg a szegény árva fiút. Mindig vernek engem valamennyien, állandóan éhes vagyok és mindez olyan szomorú, hogy mindég sírnom kell. Minap a mester fejbevágott egy kaptafával úgy, hogy alig bírtam fölkelni a földről. Rosszabbúl bánnak itt velem, mint egy kutyával. Üdvözletem küldöm Alyonnának és a félszemű Yagorkának is, de a harmonikámat oda ne adja senkinek. Maradok unokája Ivan Shukov. Kedves Nagyapa, kérem jöjjön értem». Ványka összehajtotta a levelet és a borítékba dugta, amit tegnap vásárolt egy kopekért. Némi gondolkodás után ismét bemártotta tollát a tintába, s felírta a címet. «Nagyapámnak a faluba». Majd fejét vakargatva tűnődött egy ideig, s azután hozzátette, «Constantin Makaritshch». Boldogan, hogy senki sem zavarta meg az írásban, sapkáját fejébe nyomta és kiszaladt az utcára anélkül, hogy bekecsét magára vette volna . . . (Ford.: P. R.) 4
