Utitárs, 1962 (6. évfolyam, 1-11. szám)
1962-01-01 / 1. szám
1962. január Vf VI. évf. '1. szám Megjelenik havonként I d o Igen furcsa jószág tulajdonképpen nem is tudom, micsoda? nem tudom meghatározni (igaz, nagy emberek sokszor és sokféleképpen megpróbálták ezt már), csak ha az órámra nézek, két kifejezés közül az egyik feltétlenül ajkamra tolul: vagy ez: «van még», vagy ez: «elmúlt». Gyakrabban mondjuk azonban az utóbbit. Vagy valami hasonló kifejezést: «nincs időm», «meghalni se érek rá», «kifutottam az időből», «nem futja az időmből», és így tovább. Csak azt nem tudja az ember, miért van ez így? Pedig mennyivel más a helyzetünk, mint mondjuk a 100 évvel ezelőtt élt embereké volt. Munkafolyamatok, utazások, amelyekhez hónapok vagy hosszú órák kellettek, ma perceken belül mennek végbe. Azt gondolná hát az ember, hogy «megszaporodott» az időnk. Pedig valahogy egyre kevesebb van belőle . . . Aztán nemcsak furcsa, hanem kellemetlen jószág is az idő. Miért? Azért kellemetlen, mert állandóan a jövőre emlékeztet. Azt hiszem, hogy nekünk, mai embereknek, ez a legnagyobb bajunk: nincs jelenünk. Soha nem «áll meg» nálunk az idő. Elfolyik a kezünkből. Nem a mienk tehát. Azért nem tudunk — élni, mert még erre sincs — időnk. Emlékeztek a római 2 Taníts minket úgy számlálni 2 » napjainkat, hogy bölcs szívhez í ? jussunk. J l Zsolt. 90, 12. ? bölcsességre: «Aki időt nyer, életet nyer». Aztán kellemetlen, mert ez a múlás az embert különböző hamis kísértésekbe viszi. Pl. megpróbáljuk úgy «megfogni» az időt, hogy akármivel igyekszünk «kitömni». A hangsúly az «akármivel» szón van. Ismerék valakit, aki mindent elolvas, minden filmet megnéz, minden mulatságba elmegy, sőt: mindegy, hogy mit dolgozik, csak dolgozzék, magáért a munkáért. Nem borzasztó, hogy van, aki napját, éjszakáját, hétköz- és vasárnapját ját egyformán végigdolgozza, anélkül, hogy erre föltétlenül szüksége volna? Vájjon miért? Csak nem menekül valami (esetleg valaki) elől? . . . És kellemetlen, mert az állandó rohanás nagy igazságot feledtet el velem: az idő nemcsak állandóan futásban, folyásban van, hanem az idő állandóan van. Nem percek összefüggéstelen lánca az időnk, hanem — bibliai szóval — örökkévalóság is. Kezdet és vég nélküli, minden valószínűség szerint. Csak én — karórámra nézve — szorítom be percek és órák korlátái közé és uralkodni akarok fölötte, és éppen az ellenkezője lesz belőle: zsarnokommá akar lenni, és én legtöbbször — nem is az eseményért, hanem az órám által vészesen jelzett időért rohanok, hogy elérjem .... De mit érek el? Az időm «végét»? Mert a mi vonatkozásunkban ilyen is van. Csúnyább szóval ez az «időm vége»: a halál. Ezért érdemes futkosni? Tudjátok, ebben az új évben is mivel biztat a Szent rás? Vásároljátok meg az idő!». S ebben benne van az is, hogy ha normális ember akarok maradni, akkor nem kell félnem, mert az idő nem úr, hanem «tárgy», amit meg lehet vásárolni. Én így mondom: Isten ajándéka, amiről egyszer el kell számolnom 1962-ről is. Gémes István. Viharlámpa «Ti, kik utánunk jöttök, szorgalmaskodjatok csak teljes komolysággal a könyörgésben és igében; őrizzétek híven az Istentől vett kicsi viharlámpát!». Luther A röppenő búcsút intett . . . nézek az úttalan homályba. S előkereslek: drága kincset, te kedves, öreg viharlámpa. Pedig milyen korszeriitleri vagy. Mosolyog rajtad, aki lát ma. Az idő átlép rajtad, elhagy, te szegény, öreg viharlámpa. Hisz mi vakító neonfényben repülünk, mint az idő szárnya! Korszerűtlen vagy régesrégen, te kopott, öreg viharlámpa. De néha minden elsötétül . . . kihunynak mind a büszke fények . . . S boldog, aki félelem nélkül, csendesen elővehet téged. Világodnál biztosan léphet, mint aki útját megtalálta. Azért vagy nekem szent és féltett, te kedves, öreg viharlámpa. Túrmezei Erzsébet (1961)
