Utitárs, 1961 (5. évfolyam, 2-10. szám)

1961-03-01 / 3. szám

Keresztyénség Keleten Az alábbi cikk, mely a kelet-német keresztyénség életébe enged futó bepil­lantást, Christine Bourbeck német írónő tollából jelent meg a közelmúltban. A marxista állam is, amely alapel­­vileg tagadja Isten uralmát és küzd el­lene, mint minden állam Isten eszköze, hogy az államrend által féken tartsa a gonoszt és lehetségessé tegye a létet, amelyben a keresztyén ember igazság­talanság és szenvedés elhordozása köze­pette is Istent dicsőítheti és szolgálhat embertársainak. Ez életének végső cél­ja, melyből kiindulva igen erőteljes elen­­állás is következhet a nem végső célú dolgokkal szemben. Ezért a keresztyén ember nem vonhatja ki magát egysze­rűen ezen állam alól. Viszont minden egyes esetben fel fogja vetni a kérdést, mikor érthet egyet, mikor csatlakozhat a véleménye, mikor hallgathat és mikor kell ellentmondania. Az állam, amelyben a keresztyén ember hozzátartozóival él, számára sohasem a puszta megélhetés kérdésével egyenlő, még akkor sem, ha sohasem részesülhet megbecsülésben, elismerésben. De annak a törvényei alatt Istentől alkalmat kapott arra, hogy szolgáljon embertársainak és minél nagyobb szorongattatás közepette élnek azok, annál inkább van szükségük meg­értésére és együtthordozó erejére. Vannak orvosok magas tudományos tehetséggel, akik embertársaik miatt maradnak ott abban a kórházban, amely­ben spicliktől körülvéve tudják ma­gukat, de nem ragadják meg a Nyuga­ton kínálkozó csábitó lehetőséget, mert az embereknek, ott, ahol vannak, olyan nagy szükségük van az ö orvosi segít­ségükre. Sokszor idealizmusból fakad ilyen döntés és csak az évek múlva bekövet­kező politikai nehézségek közepette is­meri fel az ilyen ember, hogy miről mondott le és mennyivel kedvezzőbb len­ne a sora odaát. De sokszor megéri azoknak a sokszor néma hálája, akik az ö hűsége által még sokkal többet nyertek benne, mint segítséget betegsé­gükben, mert az ö állhatatosságából me­rítenek ők is uj erőt. És e tapasztalatok közepette, amelyeket szerez, miközben a menjek-maradjak kérdése újból és újból meglepi szivét, átéli mint válnak valósággá az evangélium Ígéretei. »Itt kell-e maradnom mindannak elle­nére, amit utálok, ami ellenkezik egész valómmal, itt kell-e maradnom az emberek miatt, akiknek szükségük van az én munkámra?« E döndő kérdés elé kerül a keresztyén ember, amikor akár az iskolában, akár az üzemben, úgy érzi, hogy a keresztyénellenes mes­terkedéseket már nem bírja elviselni. Néha úgy látja, első kötelessége az lenne, hogy egészen nyíltan és határo­zottan felfedje azt, ami keresztyénelle­nes, ami embertelen. De azt a helyzetet, amikor nem tehetünk mást, mint nyílt hitvallást a teljes szembehelyezkedés árán, nem a mi dolgunk megteremteni. Egyidőben a tanítói hivatásra pályá­zókat megszigorított kommunista vizs­gának vetették alá és azt követelték tő­lük, hogy kötelezzék el magukat a szo­cialista életrendnek és az atheizmus­­nak. Volt egy fiatal fizikus, aki tudta, hogy a gimnazistáknak milyen nagy szükségük van olyan tanítókra, akik mint keresztyének már csak a puszta ottlétük által erősíthetik őket. Ezért hajlandó volt magát alávetni a szo­cializmusnak. De amikor az istentaga­dást várták el tőle, már csak nemmel válaszolhatott. Mivel ezzel egész pálya­futását kockára vetette, tanítványai megértették, hogy ezzel bizonyságot tett annak az Istennek urálmáról, akit a rezsim el akar törölni. Nem könnyű a mecklenburgi paraszti gyülekezetek papjainak a helyzete sem, akiknek látniuk kell, mint teszik lehe­tetlenné híveiknek a hűséges, becsületes munkáját az ősök földjén, gazdaságá­ban és mint kényszerítik bele őket a mezőgazdasági kollektívbe. Mégis elő­fordult, hogy egy lelkészt, aki éveken keresztül exponálta magát önálló gaz­dáiért, arra kértek, hogy szolgáljon ta­náccsal a mezőgazdasági termelőszövet­kezet berendezésének javitása irányá­ban. Nem volt könnyű dolog számára meggyőződéssel képviselt elveivel szem­ben engednie ennek a hívásnak. De ép­pen az a tény, hogy nem tagadta meg a kért segítséget, arra vezetett, hogy számosán nemcsak az embert, hanem keresztyén beszédét is komolyan vet­ték. így a keresztyén ember bizony­ságtevése egy atheista rendszer alatt mindig akkor igazi bizonyság, ha az Isten iránti engedelmességről és a fele­baráti szeretetről tesz tanúságot. Micsoda Isten az, hogy nyomorultul fizetett katechéták, amikor egy nagy gazdasági üzem fényes ajánlatot tett nekik, megmaradtak ezernyi nehézség­gel és akadállyal fűszerezett szolgála­tuk mellett; hogy fiatal emberek az »ifjúság gyülekezetéhez« tartják magu­kat, holott ezzel a felsőbb kiképzés min­den lehetőségét elszalasztják! Megkapó ennek az ifjúságnak a ma­gatartása, áldozatkészsége, fegyelme­zettsége és felelősségtudata. A keleti zóna egyik városában többezer ifjú és leány az »ifjúság egyházának« egyik találkozója alkalmából egy nagy térsé­gen akart énekelni. Ezt a teret azonban, hogy szándékukban meggátolják őket, néhány nappal korábban »gyepesítet­ték«. Jól tudták, hogy a legkisebb hibát nekik, mint keresztyéneknek, kétszere­sen rőjják fel. Ezért ez a sok fiatal olyan gonddal és óvatossággal sorako­zott fel a »gyep« szélen, hogy a talál­kozó estéjén csak egyetlen lábnyom volt látható a téren. Egyetlen lábnyom a széles, érintetlen területen - ez is bi­zonyságtétel volt! Isten uralmáról és szeretetéröl bizony csak teljes erőnk latbavetésével lehet bizonyságot tenni! (Közli : K. D.) A II. vatikáni zsinat A római katolikus egyház közelgő, 1962 évi zsinatával kapcsolatban a né­met evangélikus egyház nyilatkozatot adott ki, melyből a következőket idéz­zük: A tervezett zsinat a katolikus egy­ház belső ügyeivel fog foglalkozni, s ezért azt csak a római katolikus egy­ház belügyének lehet tekinteni. Már a pápa által választott név: »Második vatikáni zsinat«, is erre utal, úgyhogy nem lehet »ökuménikus zsinatról« vagy »egység-zsinatról« beszélni. Evangé­liumi keresztyének a zsinat dolgaiba nem avatkozhatnak bele. Csak ha józanul szemléli az ember az egyházak egymáshoz való viszonyát, lehet azt remélni, hogy a felekezetek közötti viszonyban előrehaladás követ­kezzék be. Nem lehet a különbségeket lényegtelenként feltüntetni s nem lenne helyes a sajtó rádió, televízió vagy más eszközök segitségével valamiféle tö­megpszichózist idézni elő. A keresztyén embert a mai, kicsinnyé vált világban mindeképen érinti mind­az, ami a keresztyénség egész területén történik. A nem-római keresztyénségnek nem lehet ignorálnia a római katolikus zsinatot — másrészt a római egyházat, nem hagyhatja közömbösen az a keresz­tyén egységmozgalom, mely a protestáns egyházakban folyik, s mely arra kell késztesse a római katolikus egyházat, hogy vizsgálja felül hagyományos izo­lációjának helyességét. A keresztyén egyházaknak beszélő viszonyba kell kerülniök egymással egy­mást mint keresztyéneket kell tekin­teniük s ezt gyakorlatilag is meg kell mutatniok. Mikor legfelsőbb katolikus helyről az egységgel kapcsolatban mindig a nem­katolikusok »visszatéréséről« beszélnek, ezzel különös módon tanúskodnak arról, milyen kevéssé értik meg, mennyire mély a tanbeli különbségük a nem-római egyházaknak a rómaitól. Arról is tanús­kodnak az ilyen kijelentések, hogy a katolikus egyház nem ismeri fel annak szükségességét, hogy az utolsó száz év dogmatikai fejlődését kritikailag vizs­gálja. (Ez a megjegyzés az utolsó száz év alatt elfogadott új katolikus dog­mákra vonatkozik: a pápa csalhatatlan­­ságára s Máriának a mennybe való testi felvételébe. Szerk.) Ahol a »visszatérés« illuzórikus for­mulája az egységmozgalom belső rúgó­­ja, ott ez csak akadályává lehet az egy­ségnek. Az egyháznak Krisztusban való egysége, melyben a reformátori egy­házak rendíthetetlenül hisznek, ott va­lósulhat meg, ahol az egyházak közö­sen visszatérnek Jézus Krisztushoz, a lelkek Pásztorához és Főpapjához. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom