Utitárs, 1960 (4. évfolyam, 3-11. szám)
1960-05-01 / 5. szám
Szabó Ödön: Fény a sötétségben »Magyarország kormánya az Egyesült Államoknak hadat üzent. Megértem, hogy ezt a lépést nem saját initiativájából, vagy népe kívánságára tette, hanem csupán mint eszköze Hitlernek«, - ezekkel a szavakkal jelentette be Franklin D. Roosevelt 1942 június 2.-n a szenátusnak alig néhány mondatos üzenetében, a két ország között előállott hadi állapotot. Jó lenne, ha mi is így érthetnénk mindent, ami azokban az években történt, ha a felelősségnek súlyát, mely nemzetünket önmagával és az emberiséggel szemben az akkori eseményekért terheli, át lehetne rakni idegen vállaltra, vagy rádobni a halottakra, a múltra. De ez gyávaság és hazugság volna. Mert nem voltunk csupán eszközök. Történelmi s közönséges bűnök is fűződnek annak a néhány évnek eseményeihez, és ezek voltak előidézői a tragédiának, mely akkor velünk s általunk történt. Ma, immár több mint másfél évtized után miért is fölebbenteni a fátyolt, mely a múltat - hála Istennek - szemeink elöl eltakarja? Talán nem tenném, ha az Utitárs, mely keresztény szellemével oly lényeges hivatást tölt be, megtisztelő módon fel nem szólít, hogy ezekre az időkre visszaemlékezzem. Nem könnyű feladat ez számomra, mert nagy sötétség mered elém, s ebben a sötétségben, az akkori idők embertelenségeinek Hadesében menthetetlenül eltévednék, ha itt ott fény nem lobbanna előttem: az emberiességnek, áldozatvállalásnak, hősiességnek, mártiromságnak - az igazi keresztény magatartásnak csodálatos példái. Tudjuk és tapasztaltuk, hogy az ember pusztító ösztöne, az emberi rossza-LANGLET VALDEMAR a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem volt svéd lektora, a Svéd Vöröskereszt magyarországi delegátusa Wlfb-lfü-ben. ság mire képes, hiszen hangos tőle az egész töténelem. A jóság - a hitből és kegyelemből való jóság - sokkal csöndesebben, szerényen s csaknem észrevétlenül tevékenykedik. így talán csak kevesen tudnak arról a magyarok közül, hogy azokban a kegyetlen napokban, 1944-45 között mit jelentett egyesek, sőt ezrek és tízezrek részére Langlet Valdemar neve. Ma, másfél évtizeddel az események után, hányán vannak, főleg a fiatalabb generáció tagjai közül, akiknek valamit is mond ez a név? Igaz, Újpesten, a Langlet Valdemar utcában (mert ilyen is van 1947 óta) az ugyancsak őróla elnevezett népiskolában évente 700 magyar gyermeket tanítanak valamikép arra, hogy becsüljék a Langlet nevet és példaképnek tartsák azt az emberségességet, mellyel ez a név egybekapcsolódik. De ez kevés, és mi most nem vagyunk odahaza, hanem idekint, ahol Valdemar Langlet (ki a svédországi Speteby kisközségben, 1872 december 17-én született) még ma is él Stockholmban, szerényen, egy érdemekben ritkán gazdag élet emlékei közé vonulva, feleségével és egyben munkatársával, Ninával együtt. Mit tett Langlet Valdemar, mit tettek ők ketten a magyarokért, mely a róluk való megemlékezést indokolja. »Osak« annyit, hogy embereket mentettek meg a pusztulástól. Talán ezret, de tízezret: maguk se tudják, hányat. Ez volt, amit cselekedtek. 1944 tavaszán kapta a megbízást Langlet Valdemar, hogy a Svéd Vöröskereszt nevében tegyen meg Magyarországon minden emberileg lehetőt azokért, akiknek életét és épségét veszély fenyegeti, akik ínséget szenvednek, korra, nemre, vallásra, vagy egyéb különbségekre való tekintet nélkül. Úgy volt, hogy Folke Bernadotte gróf, V. Gustav svéd király unokafivére áll a mentőakció élére, de később a választás Langletra esett, a Budapesti Pázmány Péter Tudományergyetem - már akkor 72 éves - svéd lektorára. Szinte elképzelhetetlen ma már, hogy milyen emberfeletti feladat várt reá s feleségére, és a rájuk bízott szervezetre. Könyvében, melyet röviddel az összeomlás után adott ki s melyben beszámolt tevékenységükről (Verk och dagar i Budapest, Stockholm 1945) csaknem többet ír Langlet arról, amit nem tehettek, mint amit mégis tenni tudtak. Nyilván szerénységből ír így, bár valóban gyötrelmes lehetett számukra, néhány emberen, még ha több ezren is, segíteni s ugyanakkor tehetetlenül hagyni kényszerülni, hogy százezrek miképp pusztulnak el. Itt túlontúl kevés a hely ennek a humanitárius tevékenységnek még a vázolására is, melyet akkor a Svéd Vöröskereszt s annak élén Langlet és felesége kifejtettek. Volt úgy, hogy az organizáció közel 1000 alkalmazottal dolgozott, közülük 400 Pesten 600 vidéken fejtett ki működést. Különösen szoros együttműködést létesítettek a magyar egyházakkal. Így többek között megalakult az evangélikusok segítő csoportja, mely alá 23 intézmény tartozott, gyermekotthonok, iskolák, intemátusok, népkonyhák, mind ezek élén Vargha Sándor ev. lelkészszel. A kölcsönös segítés szellemében alakult ki a katolikus testületekkel való kapcsolat is, különösképen a szerzetesrendekkel és a zárdákkal, a Szociális Missziótársulattal, stb. Ordass Lajos, Pater Raille, Schlachta Margit s még mások neveinek és működésűknek fénye is felvillan a múltból, az egyre fokozódó sötétségben. Sokfelé ágaznak a keresztény áldozatvállalás és segítés szálai: a pápai nunciatura, a svájci, spanyol és portugál követség, a skandi(folyt, a köv. oldalon) „Kérjétek az aratásnak Urát!" Találkozás a misszióval. Vízkeresztkor, a västeräsi magyar gyülekezetnek egyik legkedvesebb barátja Lars Johansson lelkész úr és felesége búcsút vett tőlünk, hogy Tanganyikába utazva az ottani munkamezőn végezzen szolgálatot a közeli években. Nekünk Svédországban élő magyaroknak megvan a módunk, hogy közelebbről is bepillantást nyerjünk a misszió világába, mert innen nagyszámú misszionárius van bunkában távolkeleti országokban, ahonnan mindig jönnek a testvéri hírek. A svéd misszionáriusok szerte a nagy világban végzik sokszor erejüket is meghaladó, fáradságos munkájukat. Ott vannak mindenhol, ahol segítségre van szükség. Az egyházi szolgálat mellett az iskolai oktatás, betegápolás feladatát is sokszor csak a misszió végzi. A misszió munkája nem kerül ki senkit. A rászorulót fölkeresi. Nem az eredményeket nézi, az emberi élet szűk szemszögéből vett előmenetelt, mert hiszen »Isten országa úgyis megvagyon, a mi akaratunk nélkül is« - irta egyik cikkében C. G. Diehl az »UTBLICK« c. missziói újságban. Sokatmondó kifejezések a miszszionárius szokott egyszerű stílusában. Igen, nekik nem a dicsőség, nem az eredmények fényessége fontos, mert az ő feladatuk a küldetés, s lehet-e ennél szebbet elképzelni, mint áldozni tudni, szenvedni, de egyben gyógyíthatni a hitben s a hitért. Magyarországból jelenleg egyetlen misszionárius sem működik missziói mezőkön. Háború után, az akkor indult miszsziói iskolában több fiatal is készült erre a szolgálatra, de a külső körülmények megakadályozták őket abban, hogy munkába álljanak. Félmilliós evangélikus egyházunknak ma egyetlen misszionáriusa sincs. Ezen gondolkodom és megkérdezem: vájjon nem hárult-e ránk a feladat, nem mi vagyunk-e az illetékesek, hogy a magyar evangélikusság neváben misszióba küldhessük valamelyik testvérünket? Vagy közülünk vállalkozzon valaki? Isten igéje hirdetőjükre vár Afrikában, Ázsiában, mindenütt. Nagy Jenő 7
