Utitárs, 1959 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1959-02-01 / 2. szám
He/ 7c7t-i sít a/ west £aa nv^ uPwc£ zTeI* q>^ KÜLFÖLDÖN ELO MAGYAR EVANGÉLIKUSOK LAPJA III. évf. 8. szám. (A bécsi magyar evangélikus lelkész évi jelentéséből). »A világ azt szeretné, ha az igehirdetö azt hirdetné, amit az emberek örömest hallgatnak« - mondta egy alkalommal Luther. Ha valaki ezen az utón elindulva szolgál a gyülekezetben akkor lehet, hogy nagy lesz népszerűsége s nagy eredményeket fog elérni, lehet, hogy látogatottak lesznek alkalmai, de egy biztos: az illető nem igehirdetö. A minden botránkoztatást és megütközést kikerülő egyházi szolgálat nem azonos Krisztus keresztjének hirdetésével. Jaj nektek ha mindenki jót mond felőletek - mondta Krisztus tanítványainak. Idei jelentésemben különösen is nyílt és őszinte akarok lenni. Teszem ezt különösen is azért, mert sajnos az egyházban is sokszor elnyomja az igazságot, s igy Szentirás ellenessé válhat, a diplomata magatartás. Az elmúlt 70 esztendő olyan nagy érvágást jelentett nemzetünk és benne egyházunk testében, hogy sehol a világon nem mondhatunk le felelőtlenül népünk és egyházunk egyetlen tagjáról sem. Az 1900ban még 1,259.000 tagot számláló Magyarországi Evangélikus Egyház 1956 végére 410.000 lélekre csökkent le. S vájjon külföldön vagy a szomszéd országokban ehhez arányosan növekedett-e a magyar evangélikusság, vagy általában az evangélikusság száma? A »le nem mondás« alatt azonban nem egy magyarkodásban kimerülő, lakmározó Pató Pál uramék féle eszem-iszomozó, vagy egyesületezö - s sokszor ezt még egyházi keretben is űző - magatartást értek. Isten ezt már régen megítélte népünk között. Az ébredési mozgalmakban, de a keresztviselés éveiben a felnövekvő uj társadalmi rendben Urunk ezt elvette tőlünk. Nem értek ezalatt azonban egy a »nyelvében él a nemzet« elvet sokszor helytelenül hangoztató olyan állásfoglalást, amely mögött a vendéglátó uj ország nyelvétől való elforMegjelenik havonként duló struccpolitika rejlik. De ugyancsak nem értek ezalatt anyagi előnyökért nemzetiségéről lemondani kész, mindenáron beolvadni akaró magatartást. E két út között van egy olyan ösvény, amit ugyan kazuisztikával és recepttel nem lehet meghatározni, de amit mindenkinek a maga helyén keresztyén felelősséggel meg kell és meg is lehet találnia. Budapestről irta valaki nemrég: »Magyarnak lenni nem kötelező, s jó volna ha mindazok, akik nem éreznek bátorságot és elhivatottságot a nemzet ügyének támogatására, csendesen és nagyobb feltűnés nélkül igyekeznének beleolvadni az őket befogadó nemzet közösségébe. Jó szolgálatot tennének vele a magyar ügynek. Ha hasznot nem tudnak hajtani, ne okozzanak kárt! Ha valaki azért menekült, hogy autót vegyen, az túl drágán fizeti meg ezt a csábitó közlekedési eszközt. Hiszen a négykerekű benzin-csoda nyugati vételára mellé anyanyelvét, barátait, a sorsközösségét, amelyben élt, a Dunántúl dombjait, az Alföld végtelen egét és a pesti sirokat kell, hogy lefizesse.« Hazai szórvány egyházunk többfelé csak az élet alkonya felé tartó egyháztagjait kiséri útjukon - hűséggel. Sokszor külföldi magyar evangélikus világszórványunk helyzete is ehhez az úthoz hasonlítható. De jaj annak, aki ezt a folyamatot meggyorsítani igyekszik. Amerika magyar evangélikussága egyre inkább amerikaizálódik, de az első 50-60 eszten-Magyarnyelvü Bibliák, Újszövetségek, Lukács és János evangéliumok kaphatók az egyes országok magyar lelkészeinél vagy közvetlenül iratterjesztésünkben: Liechtensteinstrasse 20. Wien IX, Österreich. 1959. február. dö sem tudta magyar érzésében megváltoztatni. Lehet, hogy a kétnyelvűség belső szellemi és lelki kérdéseket is felvet. De ebben a helyzetben a gyakran széthúzó egyesületek és pártok között, valamint az előadódó nemzetiségi kérdések között kiváló alkalom nyílik a békéltetés evangéliumi szolgálatára. - Többször hajlok arra az álláspontra, hogy a meglévő csoportosulások között nemzeti egységünk ápolását külföldön egyedül keresztyén egyházaink tudják megyalósitani. De egyházi szolgálatunk anyanyelvű igehirdetése fenntartását azért is fontosnak látom, mert több jel arra mutat, hogy elvész magyar evangélikusságunk a külföldi, sokszor a hazainál hidegebb, formalistább és anyagiasabb keresztyénségben. Hazai egyházi életünk belső erejét és evangéliumi szolgálatát többfelé hithü egyháztagjaink csak szabadegyházi keretben tudják felfedezni. A lelkipásztori látogatások aránytalan csekély száma ezt a helyzetet csak megerősíti ... Külföldi magyarságunk életében alig van olyan terület, ahol olyan keserves csalódásokat és kudarcokat kell elkönyvelnünk mint éppen magyar középiskoláink életében. A virágzó dilettantizmustól kezdve, a pedagógiához nem értők és nem pedagógusok munkája sok nehézséget jelentettek egyházunk számára is. A magyar protestáns tanárok munkaközössége méltán adott ennek hangot nyilatkozatában: »Az eredeti és helyes elgondolás, hogy ezek a középiskolák a modern kontinentális, magyar nevelés és humanizmus műhelyei legyenek, csak kis részben valósulhatott meg annak következtében, hogy az intézetekben igen gyakran feltűnően maradi vezetés és szellem érvényesül.« Lelkészi szolgálatban állásom ellenére is iskoláink kudarcát nem kis mértékben abban látom, hogy ifjúságunk vezetését mindenáron lelkészi jellegű személyekre akarták bízni, vagy erőszakolni. Az egyházaknak ebben a munkában nem sikerült megnyerni az ifjúság széles rétegeit. Sőt, a legtöbb esetben taszító volt a szolgálat és kiábrándultsághoz vezetett. Jó Szépfalusi István: Időszerű kérdések
