Utitárs, 1957 (1. évfolyam, 5-7. szám)
1957-08-01 / 5. szám
KÜLFÖLDÖN ÉLŐ EVANGÉLIKUS MAGYAROK LAPJA 1. évf. 5. szám. Megjelenik havonként 1957. Augusztus VÉLETLEN? A hívő és nem hívő ember között - sok más egyében kívül - abban is különbség van, hogy a mindennapi életben történő eseményeket az előbbi Isten akaratának és csodálatos rendezésének tudja be, míg az utóbbi a véletlennek vagy »a sors szeszélyének« tulajdonítja azokat. Szeretném mindjárt leszögezni, hogy a keresztyén ember hitét ne tévesszük össze a fatalizmussal. Bizonyos vagyok abban, hogy az utóbbi hónapok alatt a hazájától búcsút vett emberek között nagyon sokan - talán még olyanok is, akik nem tartoznak a hívők közé - a vándorbotot Isten nevében vették kézbe. Bizonyos vagyok abban is, hogy mindazok, akik valóban Isten segítségére támaszkodtak, nem is csalatkoztak. Félek azonban attól, hogy kevés azoknak a száma, akik nem feledkeznek el a segítségről és imádkozva adnak hálát mindenért. Ezért szeretném a velünk történteket, hitünk erősítésére, leírni. Hatodmagammal indultam el hazulról. Napok alatti elhatározás volt ez. Tervet készítettem, de Isten már az indulásnál kivette kezemből az irányítást. Az utolsó éjszakát magyar földön egy egyszerű ember még egyszerűbb otthonában töltöttük. Ott feküdtünk a szalmán feleségemmel, két gyermekemmel és feleségem szüleivel, akik inkább az otthont hagyták ott, mintsem hogy tőlünk megváljanak. Kétségek gyötörtek, hogy merhetek-e felelősséget vállalni életükért és a további bizonytalan jövőért. Könyörögve kértem a Mindenhatót, hogy adjon segítséget kétségeimben. - Azt mondják, hogy a fáradt ember nem szokott álmodni. Én álmodtam és álmomra emlékezni fogok, míg csak élek. Mikor reggel elmondtam álmomat családomnak, már nem éreztünk kétséget. Elhatároztuk, hogy megyünk tovább a megkezdett úton. Most hónapok után számomra is megdöbbentő, hogy az események teljesen igazolták álmomat. A kételkedő ember most azt mondhatja, hogy mindez csak a felizgatott képzeletnek tudható be. Nem vitatkozom, csupán megjegyzem; hogy a képzeletnek nincsenek korlátjai és ugyanúgy álmodhattam volna az ellenkezőjét is mindannak ami bekövetkezett. Másnap az utolsó kilométereket autón tudtuk megtenni. Talán a csontunkig ható szél miatt, talán a hazától való búcsú fájdalma miatt, fejünket mélyen lehorgasztva ültünk. Egyszercsak úgy éreztem hogy fel kell emelnem a fejemet, és ekkor tekintetem a sötétedő alkonyatban egy templom keresztjére esett, mely előtt az autónk elrobogott. Ez volt az utolsó kép, amely hazánktól búcsúztatott. Amikor a keresztet megláttam, eltűnt minden aggodalmam. A kereszt reményt nyújtott. Bizonyosak voltunk, hogy nem történhetik baja annak, aki tekintetét a keresztre vetheti. A kételkedő most is érvelhet azzal, hogy ebben nincs semmi csodálatos, hiszen a templom ott állt és mi ott Ady Endre: Uram, háborúból jövök én, Mindennek vége, vége: Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. Nézd, tüzes, daganat a szivem 8 nincs, ami nyugtot adjon. Csókolj egy csókot a szívemre, Hogy egy kicsit lohadjon. Lecsukódtak bús, nagy szemeim Számára a világnak^ Nincs már nekik látnivalójuk, Csak Téged, Téged látnak. mentünk el előtte, persze -hogy láthattuk a keresztet. Nem vitakozom, de hadd jegyezzem meg: a mi számunkra Isten személyes üzenetét és bátorítását jelentette a kereszt, mert bár soha nem jártam azelőtt azon a vidéken és nem tudtam, hogy ott templomnak kell lennie és bár autónk sebesen száguldva másodperc alatt maga mögött hagyott a sötétben mindent, nekem mégis az adott időpontban kellett feltekintenem, hogy láthassak. Az osztrák földön töltött első éjszaka után vonaton utaztunk Bécs felé. Ott azonban két éjszakát és egy napot nyílt pályán vesztegeltünk. A megmaradt élelem hamar elfogyott. A második éjszaka után bizony mindannyian egyre jobban éreztük az éhséget, különösen a gyermekek, és fáradtak is voltunk. Beszállni a vonatról nem mert senki, mert nem tudtuk, hogy mikor indul el. — Egyszer csak a kisebbik lányom panaszosan azt mondja: »Anyuka, de jó volna most egy darabka kolbász jó puha kenyérrel.« összenéztünk és csak azt mondtuk: »Majd kapsz hamarosan, kislányom.« - Nem sokkal később kimentem a mellékhelyiségbe elszívni egy cigarettát. Amint ott állok gondolatokba merülve, szemem a szemétkosárra tévedt. Egy papírcsomagot láttam és ön-Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben 8 most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem. Nem harcolok és nem csókolok, Elszáradt már az ajkam S száraz karó a két karom már, Uram, nézz végig rajtam. Uram, láss meg Te is engemet, Mindennek vége, vége. Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke. IMADSAQ HÁBORÚ UTÁN
