Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-10-01 / 8. szám
2. oldal ÜT 1960. október kihalt utcáiról ment veletek Csornokra, ahol foglyokat akartatok kiszabadítani, az autóbusz. S láttunk az autóbusz ágyúval szétlőtt roncsai között, holtan, csonkán, véresen. Láttunk Tatabányán és környékén, amint kilómétereken át kézierővel vontattátok 76-os ágyútokat, amivel orosz tankok tucatjait sikerült kilőnötök. Láttuk köztetek a magas fiatalembert, akit úgy hívtatok: párttitkár. Az volt valóban: „munkáskáderként" került egy kis faluba, a traktorállomásra. De falusi párttitkárként is megmaradt becsületes, fiatal magyar munkásnak. Nem hatalmaskodott, nem árulkodott, nem támogatta az ÁVH-t. Ha egy traktorosnak más dolga akadt, — maga ment ki helyette szántani a földekre. S a harcok első hírére sietett vissza, Tatabányára, segítséget vinni magyar munkástestvéreinek. Vitte magával a traktorosokat. Hej, szegények, elhullottak mellőle s őt is özvegy és árva gyászolja már . . . Láttunk Benneteket, magyar munkások, Csepelen, a Magatok készítette „tankelháríló kézigránát" benzinjének lángjától összeégett arccal, vak szemekkel s aztán láttuk, ahogy Rátok omlott a ház. S láttunk Dunaföldváron, Dunapentelén. Fedezéket ásni, lőni az oroszokra, meghalni, elesni . . . Nem halljuk többé szapora beszédeteket, az új, a boldog, független, szocialista Magyarországról. Hogy a magyar végre tényleg úr lesz a saját hazájában, hogy sem idegenek, sem saját kizsákmányáló osztályai többé ki nem fosztják. Hogy a munkás a többi nemzetalkotó elemmel, a paraszttal, az értelmiségivel, a katonával és nővel egyenrangú tényező lesz a nemzet életében. Felelőssége, kötelességei és ebből eredő jogai, hatalmi szerepe lesz . . . * * * S Rád is emlékezünk, Attila bácsi, öreg iróember. Nem felejtjük soha el. Ahogyan eljöttél közénk, úgy mutatkoztál be, mint a Petőfi-kör tagja, — pedig ott nem volt senki tag s nem is volt tagsági igazolvány. Hogy mindig a felelősségtől féltél, bennünket is mindig óvatosságra intettél. A börtönben vertek a vörösök agyon. Többé nem próbálod „mérsékelni" fiatalabb felkelő társaidat, nem forszírozol az ellenség torkában semleges külpolitikát, nem teszel a felkelő újság munkatársának szemrehányást, hogy írásai „tendenciózusan szovjetellenesek“. Nem szervezel közlekedést, közellátást, nem utazol Budapestre, Nickelsdorfba. Nem fékezel, akadályozol különböző furfangokkal minden fegyveres megmozdulást, — csak az elkövetkező vérontás veszélyét látva, de a végén, utólag, minden felelősséget, minden „ellenforradalmi bűnt" mégis Magadra vállalva. S nem látod meg a jövő magyar értelmiségét. A nemzetvezető értelmiséget, amelynek tényleg szótfogadnak, igazi tekintéllyel rendelkezik majd, nem környezik gyanúsítások, vádak. De nem is ad okot azokra: nem lesz olyan félénk, mint — Attila bácsi — Te voltál, hanem az egységes, szervesen összeforrott nemzet egyenrangú alkatrésze, a nemzetfenntartó paraszthoz, a nemzetépítő munkáshoz, a nemzetvédő katonához, a nemzetmegtartó nőhöz mindenben méltó vezetéssel járó jogok és kötelességek gyakorlója . . . * * * Rátok gondolunk, idegenajkú magyar testvéreink. Akik a csonka haza határain kívül voltatok, akiket nem láttunk, akiknek azonban éreztük, nagyon is világosan éreztük értünk zakatoló szívük dobbanását. Akikre, míg mi pár napig szabadok voltunk, fokozott terror nehezedett, akik mégis a józanúl várható „külföldi" segítség reményét jelentettétek számunkra. Akiknek időtök nem volt a szervezett beavatkozásra, akik azonban mégis készen álltatok, hogy — mint európai történelmünk során annyiszor — megint vállaljátok magyarajkú nemzettestvéreitek sorsát. Sőt, e készségnél többet is mutattatok: vasúti hidakat robbantottatok a közeledő beavatkozó szovjet csapatok előtt a Tátrában, Erdélyben lekötöttétek a román hadseregben szolgáló fiaitok lefegyverzésére kényszerült vörösöket. Délmagyarországban, Horvátországban segítettétek arra menekülő felkelőinket, még a titoista hatóságok internálótáborain belül is . . . * * * Vannak, akik nem gondolnak Rátok. Olyanok, akik soha nem láttak Benneteket s olyanok, akik elfelejtették ezt a látványt. Olyanok, akiknek legtöbbje mást lát. Pénzt, kényelmet, képzeletbeli, a tétleneket nem bántó kommunistát. S ki tudja mit nem még? Meglévő, vagy csak óhajtott dolgokat. Ami az ő számukra mind, mind „realitás" . . . Ti nem vagytok „realitás" ezek számára. Részben mert már nem éltek, részben, mert soha fel sem ismerték teljes jelentőségeteket. S nem ismerik fel ma sem. Nem tudják felfogni, nem tudják megérteni, hogy az 1956-os magyar felkelés, nemzeti küzdelmünknek ez az elenyészően rövid szakasza, mennyire csak része valaminek, ami távolról sem elveszett dolog, hanem nagyonis élő valóság. Az „elveszett" felkelésben valóban igen sok érték elveszett. Elsősorban Ti, a felkelés elesett hősei, akiknek teste nem támad mór fel soha többé. Megmaradt azonban mégis valami: sértetlenül megmaradt a cél. Amiért a harc folyt és ma is folyik és 1956-ig is folyt. A független, erős, igazságtalanságoktól nem terhelt, belső ellentétektől nem marcangolt, egymásrautalt, szervesen összeforrott társadalmi rétegek által mindig újabb nemzedékeknek átadandó Magyar Birodalom. Amit meg kell valósítanunk, amiről nem szabad lemondanunk soha. A Ti célotok. Amikor menekülésünk után a határról visszapillantottunk, megrendültén láttuk, hoszú időre utoljára, e Birodalom földjét. Kihalt, elhagyatott, szomorú volt. Elesett hősök és elesett ellenség tetemei, füstölgő romok borították. Ellenség nézett róla utánunk, idegen, hódító, egyenlőre „győztes" ellenség, tankokkal, ágyukkal, mindennel felszerelve. Aki rálép, meg kell küzdjön ezzel az ellenséggel, át kell lépjen a halottakon, el kell tisztítsa, újra fel kell építse, a réginél jobb és szebb építményekkel kell pótolja a romokat, — mégis: az ott az út. A becsület, a tisztesség, a meg nem alkuvó harc útja. A Ti utatok. De megmaradtatok, magasabb értelemben tovább éltek Ti is, elesett hősök. A felszabadító harcokban velünk fogtok küzdeni. Sőt, emléketek — a Rátok való emlékezés és a Benneteket követő magyarok képében — erősíti nem csak a magyarokat, hanem mindazokat, akik valaha még a kommunizmus ellen fognak harcolni. Segítségtek számukra és számunkra a lehető legreálisabb segítség. Segítetek azzal, hogy véretek árán lelepleződött megint egyszer a vörös rém, lelepleződött, sőt, súlyos sebet is kapott. Segítetek azzal, hogy Nyugat államaiban a versengő pártok közül a bolsevizmussal élesebben szembenállók a Ti emléketeket felelevenítve nyerik meg a választásokat. * * * Ha még élnétek, Ti ezt jól tudnátok. Tudtátok halálotok előtt is és ez a tudat meg is könnyítette az élettől való búcsúzástokat. Hogy lehetne másképp, mikor Benneteket is korábbi hősök emléke támogatott. Elsősorban azoknak a hősöknek az emléke, akiknek ünnepét szintén októberben, október 15-én üljük. Ugyanazon ellenség ellen, ugyanott és ugyanolyan mindent feláldozni kész odaadással, férfias kiállással küzdöttek, mint rövid pár év után Ti tettétek. Kezetekben nem egy esetben az Ötőlük örökölt s odáig rejtegetett fegyver dörgött. Az Ő útjukat jártá-
