Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
MOHÁCS Hős vértől pirosúlt gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztító erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tömöri! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harc tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! Szűk vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad. Nyűgödjl rajtad űzé dölyfét a csalfa szerencse; A békítő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel, Sújtja le kegytelen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifjú tatála, Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még! Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva, Száguldó paripák, vasszegü körmök alatt. Szöghaja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az utón váró hive friss koszorúval, Nem jön-e bajnoka még, félve remélve vigyáz: Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arca tüzel, keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe: Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szűz néma keserve között. Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hűség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni. Fénytelen itt szunnyad s kő se’ mutatja helyét! Ősi szabadságért harcolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát. Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad. Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszú sörénye lobog: Elszágúld, hazatér, s így hírli vitéz ura húnytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat; Míg sűrű könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak düledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen. Dőltében viruló ágait így temeti. Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét: A meggyőzöttnek csillaga véle tűnik, így hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben, S a feledékenység éje borítja nevök'. Hantra dűl a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alant; Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik öt. A csatasíkon mély borulattal ballag az útas, Elgondolva, minő kétes az emberi sors; Néz és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét: Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk: Ott vergőde Lajos, rettentő sorsú királyunk, Süllyedező lova érc hímzetü terhe alatt. Hasztalanúl terjeszti kezét; nincs, nincs ki segítse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz, S összezúzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kínos! s kegyalak: neked életed így tűnt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifjú valál, örvényt nem sejtvén, szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körűi! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység: Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó lánc igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, — önfia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok ínség kútfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon; Félhold kérkede szét városi tornyairól. — El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Üj nap fényle reánk, annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk! Kisfaludy Károly
