Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
1960 május hó ÜT 15. oldal (Lapzártakor érkezett hírekből következtetve fel kell tételezzük, hogy Hruscsov, a Davai Láma, is elkövet a maga részéről mindent, hogy a kedélyeket felvidítsa. Ezt jól is teszi, mert maga az értekezlet aligha szórakoztatja sokáig a világot. Nyikita wem ér rá: sietnie kell haza, tisztogatni. Kitisztogatja talán azt a hajszálat is, akin ma a háború kitörése függ . . . Szerk.) * * * Korzikai Munkatempó Hruscsov látogatása alatt Korzikába deportált munkatársunk megkérdezett egy korzikait: — Hogyan gyűjtik be a gesztenyetermést? — Várjuk, amíg szél jön . . . — És ha nem jön? — Akkor rossz esztendő volt. * * * Németországban jegyeztük fel a következő párbeszédet: — Mit olvasol olyan nagy érdeklődéssel? — Bertrand Russel és Sidney Hook vitáját. Bertrand Russel azt mondja, hogy be kell hódolni a Szovjetuniónak, mert különben hárború lesz, elpusztúl a világ és örökké átkozni fognak bennünket a gyerekek, akik nem fognak megszületni. Sidney Hook azt mondja, hogy ne hódoljunk be a Szovjetuniónak, mert akkor gyermekeink, akik már megszülettek, el fognak átkozni bennünket. — Jól megfelelt neki. — Pedig Bertrand Russel kétszeres Nobel-díias . . . — Hahaha! Kétszeres kommunista . . . * * * Amerikai párbeszéd: Az oroszok nem mennek ki Magyarországból. Amit azok egyszer a markukban tartanak, azt soha többé el nem engedik. — Akkor pedig alighanem ottmarad ... a markuk. Ami viszont nem lehetetlen . . . „Gőzgépével kalapjából Kalapot kalap után ráz Körtánchoz állítja őket Mint a katonákat szokás. Vérrel tölt minden kalapot Zászlózsírral keni kezét Sakülnek hívja a sakált S vállán fegyverrel ágybalép. Kalapról s vérről álmodik Vörös egyöntetűségről. Körötte dühös dallamra minden táncol s egymásba dől." „Én vagyok a nagy Derdiedas Hóbortos hadsereg ma még Első oszt. ólompálcika A névtelen egyszázalék. Az s. k. biz no meg a pisz Piszton melyen se lyuk se száj Egy jobb szakács bal lába és A roppant Herkulesbazár. Vagyok a hosszú élethossz Csintalan törött kökörcsin Fehér cellulozekötésben az összegyűjtött Augusztin." Az itt idézett strófák az Opusz nulla c. költeményből valók, melyek először a „Szóálmok és fekete csillagok" c. kötetben jelentek meg. Másodszor egy londoni magyarnyelvű újságban, mely a következőképpen nevezi magát: „IRODALMI ÚJSÁG" . . . * * * Amikor a háború alatt Prágában szolgálatot teljesített német bírák elleni hajszáról és sajtóhadjáratról teszünk említést, először is le kell szögezzük: biztosak vagyunk abban, hogy az akkori halálos Ítéletek kimondóit ottani működésük nyomasztó emléke a sírig követi és terheli, — ha nem is erkölcsileg, hanem inkább a megrázó élmények emléke és a lelkűiét ért súlyos sebek képében. Halálos Ítéleteket hozni — egy kereszténynek — mindig rettennetes, ha még olyan törvényesek is azok. S Prágában annakidején bizony számos halálos ítélet hozatott, parancsoló háborús szükségből, a többnyire légi úton érkezett „partizánok" és támogatóik ellen. De nem kell-e fanyarúl mosolyognunk, amikor a sajtóhajszában — újabban magyarnyelvű lapok hasábjain is — azokat látjuk jeleskedni, akik nemrég még oly sokat ünnepelték VISINSZKIJ eltársat, az egykori moszkvai kirakatperek hírhedt ügyészét? Azt a VISINSZKIJ-t, aki a törvényességnek még a látszatát sem őrizte meg /„pártosan" védte meg a pártot/ s a futószalagon halálraítélt vádlottak némelyikéhez a rádió által közvetített perek során nem egyszer iordúlt a következő gyengéd szavakkal: „Maga disznói . . . Maga nősténykutyának a fattyal . . ." A hold elégiája Mért vagyok én a hold? Isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénnyé tettél engem? Inkább volnék a föld utolsó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüstsarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh, melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog. Azt hiszik, hogy velők én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velők busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, amely torkomon dúl, Hogy ekkép komáznak énvelem e fickók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra Isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja: Csakhogy, csakhogy amíg jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallokl Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S úgy megsóhajtoz, mint a kárvallott cigány, Az erek is csakúgy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez, S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát öcsém, a Jutka Éppen most búvik be a kemencelyukba, Sült kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyélé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arcát! Ez a bájos orca éppen méltó hozzád. — Megmondtam, aminek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög! /Petőfi Sándor/
