Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
10. oldal ÜT 1960 május hó Egy újságolvasó hozzászólása az afrikai kérdéshez Az Európában, Amerikában vagy Ausztráliában élő fehér emberek zöme csak újságjai információin keresztül képes magának képet alkotni az afrikai kérdésről. Hogy ez a sajtó mennyire tárgyilagosan „tájékoztat" bennünket a valódi helyetről, arról e sorok írójának két év előtt volt alkalma személyesen meggyőződni, amikor Ausztriában egy idegenforgalmi gócpont egyik katholikus temploma előtt két angol fiatalember tanulmányozta az ott eladásra kerülő egyházi lapot. Az egyik a kettő közül szerényen megkérdezett, beszélek-e véletlenül angolul, megmondhatnám-e nekik mi áll „ebben a cikkben amely a Délafrikai Unióval foglalkozik" mert ők nem tudnak németül. Átfutottam a cikket lefordítottam nagyjában a tartalmát, amely a két angolban látható megdöbbenést váltott ki; erősítették, hogy ez mind demagógia a feketék elnyomásáról, hogy ők maguk délafrikai angolok lévén, nem értenek mindenben egyet az apartheid politikával, de végtelenül elszomorító dolog, hogy Európában, még hozzá a katholikus sajtóban is, ennyire ferde képet festenek a helyzetről; ha egy kommunista lap így írt volna, nem csodálkoznának felette. Részletekbe nem bocsátkoztak, mert jött villamosom. Bucsuzóúl csak annyit mondtak, „Higyje el kérem, ami ma Afrikában történik, ez nemcsak a mi belügyünk és magánügyünk, ez a fehér faj összeségét érdekli — ez mindannyiunk bőrére megy." Még ma is fülemben csengenek e szavak, amikor példának okáért az angol sajtó Délafrikát tárgyaló cikkeit futom át. Elgondolkozom, — vájjon mit szólnak ezekhez a délafrikai angolok, akikkel két év előtt találkoztam? A hivatalos jelentések, beleértve az államfő, a kormány vezetők sürgőnyit a legőszintébb rokonszenv és barátság hangján emlékeznek meg Verwoerd miniszterelnökről az ellene elkövetett merénylet alkalmával. / (amelyet történetesen egy cambridgei műveltségű angol nagybirtokos követett el /. A lapok első oldalán megjelenő jelentések is, kiemelik a miniszterelnök feddhetetlen jellemét, rokonszenvesen írnak róla, elitélik a merénylőt, akit úgy állítanak be, mint holmi pszichopatát, aki elmezavarban követte el ezt az őrültséget—és ha nem is értenek egyet az apartheid politikával — mindenesetre igyekeznek tárgyilagosak maradni. Ugyanakkor a lapok belsejében olyasható helyszini riportok gátlástalan demagógiával merülnek el az afrikai káoszban. Egyáltalán nem meglepő, ha egy kanadai újság kiküldött tudósítóját, táviratai miatt a „délafrikai rendőrállam" őrizetbe vette. Természetes, hogy ez az internacionális sajtókoncert nem korlátozódik a brit világbirodalom egyes tagállamaira, hanem szinte általános méreteket ölt. Mondhatnánk sehol, egyetlen országban a vasfüggönyön innét, nem jelennek meg cikkek, amelyek felett az előbb említett két fiatal délafrikai nem csóválná meg épp oly szomorú megdöbbenéssel a fejét, nem jegyeznék meg „ha egy kommunista lap írt volna így, nem csodálkoznánk felette" . . . Aki valaha foglalkozott életében sajtótechnikával, annak bizonyos kifinomúlt érzéke van a nyomtatott betűbe csomagolt áramlatokkal szemben — elolvas néhány mondatot és már érzi honnét fúj a szél — vagyis, szinte fizikailag érzi az értelem mögött, amit vele az író el akar hitetni, magát a szándékot, a célt, amely a cikk megírásához vezetett. És kezd az esemény felett gondolkozni. Kérdéseket tesz fel magában. Figyelmesen olvas el minden újabb hírt, egy-egy elejtett megjegyzést és ebből a mozaikból rakosgatja össze az egész képet. Mindenki emlékszik még a történelem azon kevésbbé dicső fejezetére, amikor a század fordulóján az angolok erőszakkal rátették kezüket a holland telepesek által évszázados szorgalommal megművelt délafrikai földekre. A búrok szerencsétlenségére ugyanis egyszerre csak nyilvánvalóvá vált e terület gyémántban és aranyban való mérhetetlen gazdagsága. És miután a holland telepesek nem voltak hajlandók elfogadni az angolok — betolakodóknak nevezték őket akkor — feltételeit, azok háborút indítottak ellenük és azt meg is nyerték. Ez, a történelembem Búr-háború néven ismert hadjárat, két dologról volt még nevezetes. Az egyik, hogy a fiatal Churchill haditudósítóként vett benne részt, a másik, hogy az angolok állították itt fel, először a világtörténelem során, az azóta hírhedté vált koncentrációs táborokat — a harcoló búrok családtagjai számára. Idők során a búrok lassan visszanyerték politikai túlsúlyukat a Délafrikai Unió területén, paraszt-leszármazottak kitartó csökönyösségével. Már a második világháborúban volt ellenfelükben, a veterán Smuts tábornokban látták az angolok egyetlen támaszukat, de az ő halála után a hanyatló brit világbirodalom kénytelen volt a politikai vezetést az életerős holland nacionalistáknak átengedni. Időközben a gazdag gyémánt és aranytelepekhez új bőséges uránium előfordulások felfedezése nehezítette meg a délafrikai holland nacionalista állam nemzetközi helyzetét. Bár merültek volna ki a gyémánt és aranymezők, bár sohasem találtak volna uránt — a búr mezőgazdák mintaországa ma kevesebb politikai megrázkódtatásnak lenne kitéve. De így megkezdődött a nagy nemzetközi játék. A múlt szágad végén csak az angolokkal szemben kellett helyt állani, — most a nemzetközi nagytőke és a nemzetközi kommunizmus hatalmas erőmérkőzése mellett még azok az angol intrikusok is szeretnék itt megsütni a maguk pecsenyéjét, akik nem gondolnak arra, hogy a tőszomszédságban fekvő félig független angol területeken élő angol farmerek ma a búrokkal egy gyékényen állnak. Az angolok természetüknél fogva rugalmasabbak, a búrok keményebbek — ennélfogva minden múlt ellentéttől eltekintve is, taktikájuk, vérmérsékletükhöz képest különböző. Ahol az angol szinleg engedne, a búr következetes marad. De mindkét magatartás egyforma ellenszenvet vált ki az afrikai bennszülött lakosságból. Ennek a küzdelemnek egyik fő jellemvonása, hogy itt nem az angolok harcolnak a búrok ellen, sem a nemzetközi tőke, sem a nemzetközi kommunizmus nem küld le ejtőernyős csapatokat, nem rögtönzenek partraszállást: valamennyiük kizárólagos harci eszköze a négerek ébredő faji öntudata. Ezt akarják valamennyien megnyergelni, valamennyien a maguk javára megszervezni. Olvashattuk különböző nyelven nyomtatott lapokban, ha a nyugati világ szakszervezeti mozgalmai nem tudják maguk számára a négereket megnyerni, akkor Afrika érett gyümölcsként fog a kommunizmus ölébe hullani. Ebből a versengésből senkisem szeretne kimaradni, sajnos még a keresztény egyházak sem; és észre sem veszik, hogy e nagy humanitárus igyekezetük révén, lassanként annak a titokzatos propagandagépzetnek válnak simulékony eszközévé, amely a XXI századot a fehér faj hanyatlása és a színes fajok világuralomra törése jegyében akarja végigélni. És ennek a fejlődésnek köszönhető, ha ma a Dél- Afrikai Unió területén élő három és fél millió fehér ember az elképzelhető legnagyobb veszedelemben él a