Út, 1960 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1960-05-01 / 3. szám
1960 május hó ÚT 5. oldal Egy hid felavatásra vár... Nem tudom, hová sorolhatnám a mi nemzedékünket, azt, amely 16-20 éves fejjel, 16 évvel ezelőtt magára öltötte a katonaruhát, fejébe nyomta a páncélsisakot s elindúlt „Hazát védeni" ahogy az újságok akkor írták, így is volt — s minden a legjobb úton is volt a „háborús bűnösség" felé, vagy ki is merítette egy új világrend alkotta „törvénykönyv" csaknem valamennyi idevágó paragrafusát — amint azt a pár hónappal későbbi újságok állították. Hazafiui, magyar kötelességet teljesítettünk! Ez még valami elismerésfélének számít az egyik, az idősebb emigrációs tábor szemében — mégis attól a rosszaié fejcsóválástól kísérve, hogy mi már az „új idők" gyermekei vagyunk, akiknek a lelkét az összeomlás romjai eltávolították tőlük, az idősebbektől. Azt a tényt azonban óvakodnak elismerni, hogy az a nemtörődömség, amely ezt az elhidegűlést valójában kiváltotta, önnön magatartásuk eredménye is volt. Mint ahogy őrizkednek — mind a mai napig — attól is, hogy kellő helyet szorítsanak nekünk — legalább mint kezdő famulusoknak — politikai, / ha ilyesmi jelen helyzetünkben egyáltalán létezhetik /, vagy közéleti ténykedésük boszorkánykonyhájában, — ha már az utánunk következő nemzedéket az ilyen szereplésre még „éretlennek" tartják. Látszólag nincsenek tudatában annak a veszélynek, amelyet egy ilyen mesterségesen előidézett „vacuum", a generációk láncszemét megszakító űr jelent egy emigráció életében, amely emigrációnak — ahogy a jelek mutatják — már nem évekre, hanem talán évtizedekre kell majd berendezkednie és kellő időben a megfelelő utánpótlásról, annak kineveléséről is gondoskodnia. „Idealista bolondok, álmot hajhászó nemzetrontók" voltunk és vagyunk is a másik, a még egészen fiatal nemzedék tetemes részének a szemében, amely a nemzetköziség fiatalos hevével áthatva minket már az „öregek csatlósainak" tekint. S íme: e két nemzedék Ítéletének malomköve között őrlődik a mi nemzedékünk, s emiatt valahogy a levegőben lógónak érezzük magunkat, valahogy úgy, hogy sem a „földhöz" / a befogadó múlthoz /, sem az „éghez" / a túlszépnek remélt jövőhöz / nem tartozunk, mert ma még hiába ajánljuk fel magunkat egy hid szerepére, mint mindkét tábor lelki és szellemi adottságainak hordozója, egységgé kovácsolni kész lehetősége, összekötő kapocs az idősebb és a legifjabb nemzedék között. Mert mindig akadnak mindkét oldalon olyanok, akik a hidat a két part találkozása pillanatában levegőbe röpíteni hajlandóak. Pedig a mi nemzedékünk, a megcsaltak nemzedéke, összekötő láncszem lehetne a múlt és a jövendő között! Ahogy elnézem a vidékünkön épülő apró családi házakat, csodálattal adózom az emberben rejlő akarat előtt. S mégis közben rá kell döbbennem arra is, hogy MEGJEGYZÉS Fenti cikket közöltük, mert színvonalával és a felvetett kérdés fontosságával kétségkívül kiérdemelte a közlést. Nézetünk szerint azonban szűk határok között felvetődő kérdést általánosított, mely nem is a nemzeti emigráció kérdése, azon a tájon sem, ahol tényleg felvetődik. Ami a nemzeti emigrációt illeti, lapunk, az ÜT, maga is élő példája a nemzeti érzésű magyarok korkülönbségtől független, teremtő együttműködésének. Munkatársaink között vannak a gyermekkorból éppen csak kinőtt testvérek éppen úgy, mint sokévtizedes becsületes életre visszatekintő idősebb magyarok. Nem hiányzik közülünk a cikkíró évjárata sem: bőségesen képviseli magát, — mellesleg én is egyik tagja vagyok. Világnézeti okokból és magánérdekből igyekszenek az érvényesüléstől elzárni a szélesebb tömegeket azok, miközben lassan-lassan mindenki gyökeret ereszt az „új hazában", mi még igazában hontalanúl rójuk a városokat, vonszoljuk életünket, rajta a reátapadt otthoni porszemekkel. S a hazai porszemek édesanyás puhasága sehogysem akar vegyülni az itteni kavicsos földdel. Ekkor az öregekre gondolok, a miöregjeinkre, akik 16 esztendő óta táplálják bizodalmukat magukkal mentett porszemekkel, s akik — csodák csodája — még ma is otthoni ízt és otthoni világot tudnak magukba szívni belőlük, mintha misem történt volna. — Aztán magamra gondolok, az én nemzedékemre, melynek 16 évvel ezelőtt tervbevett házait alaposan megtépázta a vihar s a tört ablakszemek helyén süvítve fütyül be az új idők áramlata. Bámulva nézzük, mint fújja le napró-napra jobban az ifjúi rajongás hímporát, miközben csak a fájón-szomorkás valóság marad, és egy parányi ördögi kérdőjel: hát érdemes volt? — S amikor rátok, a fiatal nemzedékre gondolok, akkor ez a rátok-gondolás magában hordja a választ: érdemes! Mert a ti nylon-házikótok — telve az utópikus rajongások délibábjával — és az öregek sértődötten zárt lovagvárai között mi vagyunk a láncszemek, a függőhíd, a középpont a találkozásra, ahol a nagyapák és az unokák nemzedének lelke egymásratalálhat. A mában épülő kis és nagy házak között járva ott látom az árnyékban az öregek már düllöngő barakjait, / amelyek minket is átmentettek /, álmaikat a cigányzenés disznótorokról, / amelyeken még mi is el-eldanáztunk /, vérben alámerült és megdönthetetlennek vélt jogaikat, / amelyek — valljuk csak meg: minket is rendbeszedtek/ ... A kis házák napfényben úszó oldalán pedig ott látom a fiatalok szebbnél-szebb terveit - Egyesült Európáról, világbékéről, háború-mentes örök testvériségről, végleges szociális igazságról. Az árnyba hajló oldal és a túl világos jövendő fényei között pedig ott áll a 16 év kovácsolta nemzedék, a miénk, egyik lábával a múltba, a másikkal a jövőbe lépve. Az öregek lassú, megfontolt topogással az egyik oldalról, — a legifjabbak szapora dobogással a másikról. Mindkettő ritmusából van valami bennünk, amit maradandónak, felelősségteljesen erősnek érzünk mi, a jelen nemzedéke. A Ma piszkosszürke hullámaiban várjuk, mikor teszik meg onnan is, innen is az első lépést a találkozásra, — mikor lobban fel a mi hidunk ivei között az éltető hajnal. Van egy hid ma az emigrációban, amely felavatásra vár. Egy nemzedék, melynek karja kész átölelni az öregeket és a legfiatalabbakat s egyesíteni egy „emigrációs nemzet-töredékké". A hid pillérei óvatosan merednek mindkét part felé. S ha nem jön ránk „a sír, hol nemzet sülyed el", akkor a Tegnap és a Holnap népe meg fog indulni a Ma hídja felé, hogy felavassa azt, az egész Nemzet számára mentő kézfogással! . . . DIÓSZEGHY TIBOR akik külföldiek kezdeményezésére és külföldiek pénzén u. n. súlypontokat igyekeznek képezni Németország nyugati részén. Bár a két, látszólag különböző erőket gyűjtő próbálkozás résztvevői valóban egyrészt a legidősebb, másrészt az általuk éretlennek tekintett korúaké, nem lényegtelen az a mindkettőt jellemző tény, hogy kevesek érdekcsoportjairól van szó. Nem kívánnak ők tömegeket gyűjteni, a rajtuk kívülállók azonban útjukban állnak így is. Ebből származik az az érzés, hogy a már-már felépült hidat „robbantja" valaki mindig fel. Az útbanállás érzése nem új nemzetünknél és nem csak egy korosztály sajátja. Nemzetünk legjobbjai mégis mindig meg tudtak állni az útban, állni tudták az ütéseket is s erősödtek azok alatt. Különbek voltak, mint a Bécsből, vagy Moszkvából irányított politika „hivatalos" apró mesterei . . . Kiadó. —
