Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
valóban tavasziasnak volt nevezhető. Napok óta gyenge hülés kinzott s aznap valami arra késztetett, hogy maradjak otthon. Isten akarata szerint ez volt mindnyájunk szerencséje, különben az enyéim is elpusztultak volna, mert szokás szerint senki sem ment volna le a pincébe. A mindennapi légiriadót már kora délelőtt fújták. Anyám bement a városba, feleségem tanúként a törvényszékre volt idézve. Lakóink az egyetemen voltak s igy egyedül tartózkodtam odahaza. Az idő múlásával lassan el is feledtem, hogy riadóállapot van. Körülbelül egy óra telt el igy1, mikor az egyetemről váratlanul hazajöttek a fiuk, majd feleségem és édesanyám is. A kertben a csirkék csipogtak, egyébként békés csend nehezedett a vidékre. Anyám is a konyhában tevékenykedett, mi többiek a hallban beszélgettünk, amikor hirtelen közeledő repülőgépek motorbúgása hallatszott. Elnémultunk és egymásra pillantottunk. A gépek bugása erősödő mennydörgéshez hasonlóan mindjobban közeledett. Még ilyen vésztjóslóan, fenyegetően ellenséges gépek eddig nem repültek el Sopron fölött. Különös érzés fogott el. Mintha a könyörtelen halál csontujjai fonódtak volna torkomra, szinte érezni véltem sírgödörillatu leheletét. Felugrottam a helyemről és berohantam a fürdőszobába. Felrántva annak a hegyék felé néző ablakát, pillantásom elsőre a Panorámadomb felől, ékalakban közeledő 3-szor hét bombázógépre esett. A gépmadarak szárnya ezüstösen csillogott a napsugár vakitó fényében. Láttam amint döntik a gép orrát és egyenesen ráhúznak a Borsmonostori utcára. Mögöttük a távolban további hullámok közeledtek. Kétségnek nincs helye! Életünk egy hajszálon függött ! Lábizmaim acélrugóként röpítettek vissza a hallba. “Légitámadás! ” kiáltottam. “Mindenki le a pincébe!” Anyám a kijárat felé indult. “Hová megy?” kérdeztem. “A gépeket nézni!” felelte teljes lelki nyugalommal. Karonragadtam és erőszakkal tuszkoltam a pincelejárat felé. Anyám, aki koránál fogva képtelen volt a helyzet komolyságát megérteni, ellenkezett. Egy erélyés rántással bekényszeritettem a pincelejáratba. Ez valóban az utolsó pillanatban történt. Eddig sohasem hallott sivitó, fütyülő sustorgás hasított bele a légbe. A kioldott és hulló bombák súrlódása a levegőréteggel. Most! A poklok felszabadult erői dobhártyarepesztő dübörgéssel megkezdték pusztító, romboló tevékenységüket. A kajánul vigyorgó Sátán szőrös karja már kinyúlt a szerencsétlen áldozatok remegő lelke után. Egy gondolat cikkázott át agyamon: “Ütött az utolsó óránk!” Hang nem jött a számból, csak magamban fohászkodtam : “Jézus segíts!” Egymás mellett szorongtunk a v, szűk lépcsőházban. Kecsegett, ropogott minden. A ház úgy ingott, mintha földrengés rázta volna. Hullott a vakolat. Hátam mögött a pinceajtó tövestől kiszakadt a helyéből. Azután egy óriási robbanás, a pinceablakon vakitó, tüzes lángcsóva csapott be, majd koromsötétség borult ránk. Fulladoztunk. A levegő lőporfüsttel és a légnyomás által porrázuzott vakolattal telt meg. Lábunk alatt a nehéz kőlépcsők úgy inogtak, mintha a viharos tengeren hányódó hajó fedélzetén lettünk volna. IJjabb szörnyű robbanás .. most dili ránk a ház .. már csak kapkodva, hörögve lélegeztünk, mikor egy irtózatos légnyomás szaladt végig a szűk helyen, testünket a falhoz szorította, de — Istennek hála — a tüdő ismét friss levegőt szívhatott. A derengő félhomályban öt, borzalomtól eltorzult, lőporfüsstől megfeketedett, rémült arc tekintett egymásra. Krákogtunk és kiköptük a vakolatport, mely a szájat, orrot és torkot pépszerli réteggel töltötte meg. De már jött a második és utána a harmadik hullám. Az egész előbbi poklot újra átéltük. Azután halotti csend nehezedett a Borsmonostori utcára. Az első emberi hang, amire felfigyeltünk, egy gyermek szivrepesztő keserves sírása volt, majd egy női hang sóhajtozta elhalóan: “Szomszéd ur! Segitséééég!” Egy perc sem telt belé, mindkét hang elnémult. Ajkukat a halál csontkeze lezárta — örökre. Újabb furcsa hang hallatszott. Sercegés, pattogás, mint amikor öles fahasábok égnek. És ismét egy női hang szólalt meg: “Halló! Ég a ház!” Erre mi is megmozdultunk. A pinceablakhoz léptünk, melynek bádogfödőjét elvitte a légnyomás. Megrendítő látvány tárult elénk. A szép, csöndes, békés Borsmonostori utca — romokban hevert. A kedves kis családi házak helyén kő, tégla és füstölgő gerendák torz összevisszasága. Amit szorgalmas emberi kezek éveken át felépítettek, hogy meghitt otthont teremtsenek, azt az esztelen pusztítás őrülete pillanatok alatt romokba döntötte, kioltva ártatlan gyerekek, asszonyok és békés polgárok életét. ☆ ☆ ☆ Minek folytassam? Ami azután következett, a legszomorubb felebaráti kötelesség teljesítése volt. A holtak és sebesültek kiásása a romok közül, amihez infernális koncertként az időzített bombák robbanása járult. Szívfacsaró volt hallani az életbenmaradottak kétségbeesett jajveszékelését, a szeretett gyermek, hitves vagy férj vérboritotta, szétroncsolt holtteste fölött. Hetekig fülemben csengett annak a négy asszonynak segítségkérő jajgatása, akik az 5-ös ház pincéjében, a rájukomlott épület tömege alatt fulladtak meg délután 5 óra felé. Mindezen szörnyűségekkel szemben az anyagi kár úgyszólván semmivé zsugorodott össze. Ugyan miféle anyagi kincs tudná pótolni a szeretett gyermek vagy élettárs elvesztését ? A Borsmonostori utcára 1944 december 6-a után ráfeküdt a halál temetői csendje. Az életbenmaradottak elhagyták a lakhatatlanná vált romokat, Csupán néhány liiénatermészetü, lelkiismeretlen fosztogató látogatta az éj leple alatt a tragédia színhelyét, hogy az esetleg épségben maradt holmit, amit más szorgalma és munkája eredménye szerzett, eltulajdonítsa. ☆ ☆ ☆ Borsmonostori utca! Egy fejezete voltál életemnek és egy regénnyé növekedhettél volna, ha a történelem véres pallosa ketté nem metszi az összefűző szálakat. Mit tudom én, ma talán Lenin- vagy Marx-utcára vál16
