Új Világ - Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat, 1955 (1. évfolyam, 7. szám)
1955-06-01 / 7. szám
Fekete István ELSŐ UHUZÁSON egy álmos reggel principálisommal kocsiztunk hazafelé. Miután már mindent megbeszéltünk: hallgattunk és bóbiskoltunk. Az egyik tábláról egész felhő varjú lebbent fel. A rudas — egy bolond szürke — kiugrik oldalt, felrántja a kocsit a bakhátra s a következő pillanatban egymás hegyén-hátán bent voltunk egy földiszeder bokorban. Én felül. Ez a tiszteletlen állapot nem sokáig tartott. Igyekeztem feljebbvalómról lemászni, amire különben is szelíd felszólítást kaptam. — Hallja, ne tehénkedjen rajtam! Vagy az eljegyzését is rajtam akarja megülni? Ekkor már megszámlálhatatlan tüskét piszkáltam tenyeremből kevés eredménnyel. — Mafla — dörmögött a kocsisra. — Mért nem vigyázol erre a dögre. Hogy a... stb. Aztán előszedte a varjak minden nemzetségét, melyeket a poklok mélységes fenekére kívánt mindennémű retyerutyájával egyetemben. Csendesen, de nagy önbizalommal megjegyeztem, hogy csak egy uhu kellene, rövidesen elintézném őket. — Uhu — mondta az öreg — uhu. . . hát maga tud vele bánni? Vállalná? — Hát persze — feleltem — nincsen abban semmi ördöngösség. Csak az a baj, hogy nincs. Akkor még nem régen voltam az uradalomban és nem tudtam, hogy igenis van az uradalomnak egy ilyen nyugalmazott bestiája, mely az összes erdőőröket már kikészítette. Hja, ha tudtam volna! .. . — Ferkó, délután kimégy a Harraihoz és az ifiúrnak behozod az uhut. Majd ledőltem a kocsiról. Ferkó bajsza vége gyanúsan mozgott. Azt hiszem viharosan derülhetett magában. Egészen bánatos lettem. Hiszen olvastam én már eleget az uhuról, meg az uhuzásról, de nem hogy vadásztam volna vele, de még csak nem is láttam .. Hát kellett itt nagyképüsködni ?... Egész délelőttömet az uhu irodalomnak szenteltem. Elővettem Lakatost, aki igen szépen megírja, miként kell vele bánni, etetni, vadászni és miképen lehet karmaitól vérmérgezést kapni. Már láttam magam a kórházi ágyon, akkora kötéssel a kezemen, mint egy boxkesztyü és láttam a doktorok gyanús fejcsóválását... Elérkezett az ebéd ideje. Alig ettem valamit. Hamar visszavonultam és megpróbálkoztam a szokásos ebédutáni szusszantással. Nem ment! Az uhu járt az eszemben. Talán egy óra múlva kopognak az ajtón. — Ifiúr! hová tegyem a bagót? (Hajaj, hát ez már itt van!) Megkeményitettem a hangom. — Csak tegye le. Mindjárt megyek. — A Harrai azt üzeni, hogy mindig a sapkát köll a fejire huzni, mert hamar csúffá teszi az embört. — Jól van. Tudom én azt jobban, mint a Harrai. Csak tegye le. Hallom, Ferkó elmegy. Lassan kinyitom az ajtót. A látvány megnyugtató. Olyan sűrű kosárban volt szegény uhu, hogy még egy szúnyog sem bújhatott volna ki. A tetején az a bizonyos sapka. Csend. Odahajlok, hogy mégis benézzek, talán látok valamit, amikor fff .. fff .. kapp .. kapp !., — Nono! — rémüldözöm. Csak még azt szeretném tudni, hogy teszem én ennek a vadállatnak a fejére a sapkát. Nyilván ki kell ereszteni. A bestia megzörgette a láncát a kóterban. Mintegy biztatásképen. A lánc vége kilógott. Óvatosan felemeltem a kosarat és bevittem a szobámba. A lánc végét ágyam lábához kapcsoltam és óvatosan kinyitottam a kosár ajtaját. A bagoly kiugrott, nagy svungot vett és : direkció az ablak. Persze a lánc visszarántotta. Megjegyzem, ezt már mind az ajtóból néztem. Baglyom egy újabb lendülettel gázcsőágyam lábtóli vasára lendült. Oda már elég hosszú volt a lánc. Közben felborzolta magát, kappogott és mély megvetéssel nézett rám — újabb kínzójára. Lakatos azt írja, hogy az uhu ritka okos állat és teljesen megszelídül a jó bánásmód mellett. Lehető legszelídebb ábrázattal próbáltam közeledni, azonban uhum erős fújással és csattogással utasított, vissza. Eszembe jutott — azt hiszem ezt is Lakatos írja — hogy szereti, ha hosszú tollal simogatják. Honnan szerzek én most hosszú tollat ? Irodánkban volt egy kitömött fácánkakas, erősen hervadó állapotban, melyet Principálisom ifjabb éveiben —I valószínűleg tévedésből — ejtett. A fácán rövidesen kevesebb farktollal ékeskedett, én pedig nagy igyekezettel merültem bele a bonyolult siinogatási műveletbe. Óvatosan közelítettem az ágyam vasán trónoló uhut. Már majdnem elértem, amikor ismét fellendült a levegőbe. A lánc visszarántotta, de most már nem az ágyra szállt. Ott állt régimódi mosdóm lecsukható tetővel. Teteje nyitva. Erre célzott. Igen ám, de rövid volt a lánc, azt már nem érte el, de elérte szobám egyetlen ékességének, porcellán mosdótálamnak peremét. A tál megbillent, az uhu csúszkált egy darabig rajta, majd lökött magán egyet és vissza az ágy végére. Drága lökés volt... Szobám ékessége pedig darabokban hevert. Majd a guta ütött meg. Békésre hangolt ábrázatom eltűnt és körülnéztem valami ütleg után, hogy háztartásomat ért durva sértést megtoroljam. Kereső topogásomat szárnyas j óltevőm nagy érdeklődéssel figyelte. Buksi nagy fejét forgatva kisért és úgy látszik megérezte, hogy baj lesz, mert az előbbi vadsága mintha eltűnt volna, helyet adva bizonyos joviális együttérzésnek. 11
